Néha én is megkísértem a szerencsét, s veszek egy-egy szelvényt. Egyetlen megkötés van, hogy csak milliárdos nyeremény fölött kapcsolódom be a lottólázba, hiszen ha beüt, akkor így gyökeresen változtatja meg az életemet, s nem csak ímmel-ámmal. Meg aztán hogy is néznék Mészáros Lőrinc szemébe a klubban, mondjuk, rongyos négyszázmillióval? Náluk ennyi a családi konyhapénz egy nyereségesebb évben, veszteséges esztendő pedig nincs, ez a kifejezés egyszerűen hiányzik a Mészáros-filozófiából: Isten kegyelmével és segedelmével a hátuk megett szégyen is lenne veszíteni a tenderen.
Mivel én nem vagyok pertuban a Jóistennel, így kettesnél többre eddig nem futotta, de hát rendes ember nem is azért vesz szelvényt, hogy nyerjen. Rendes ember pontosan tudja, hogy nagyobb az esélye annak, hogy verőfényes időben agyonüsse a ménkű, minthogy pikk-pakk meggazdagodjon (kivéve ha politikusnak áll, de az már egy másik történet), így szinte a lehető legtermészetesebb módon fogadja, hogy mindig más számokat húznak ki, és már-már kéjes örömmel tér vissza a kínaiban elfogyasztható menühöz, nyolcszázötvenért, hiszen mégiscsak ez az ő belakott világa. Onnan nem rángatja ki sem rendfenntartó, sem OLAF-ellenőr. Nyugodtan alszik, nem kell attól tartania, hogy mikor lyukad ki a feje fölé feszített ponyva, amit enkezével maga Polt Péter feszített ki.
Rendes ember tehát nem a kézzelfogható, bankószagú nyereményért lottózik, hanem azért a pár perces borzongásért, felelőtlen álmodozásért, a „mi lenne ha” ábrándokért. Az első iksznél még csak arra gondol, hogy milyen arcot vágna, amikor megtudja, higgadt maradna-e, mint egy vérbeli arisztokrata, vagy őrült módjára ugrálna a lottózó előtt, amíg mentőt nem hívnak hozzá, a dokikat persze azonnal meg is hívná valamire. A második iksz a nyeremény felvétele, a lazán megadott bankszámla, amelyre kősziklaként gördül majd rá a vagyon, annyi nullával, hogy meg se lehet számolni. A legjobb, mert erre gondol a leghosszabban, a harmadik iksznél jön el, hogy mit csinál majd a munkahelyén immár milliárdosként, hogyan szól be a főnökének, miként méregeti (tán mint egy döglött halat) a rálőcsölt aznapi feladatot, és hogyan röhögi szembe a munkaügyest, aki eddig folyton betartott neki, amikor meglengeti előtte a fizetéslevonás rémét. Előttük fújja ki az orrát egy tízezresbe. Vagy csak végre kimondja a véleményét, ami már évek óta forr benne, amire már hónapok óta készül, hogy az egész nem ér egy kalap szart se, mert minél feljebb megyünk itt a ranglétrán, annál hülyébb mindenki. A negyedik iksznél azt veszi sorra, hogy kinek ad, majd még nagyobb örömmel, hogy kinek nem ad belőle, ha térden csúszkál, ha toporzékol, ha vörösre sírja a szemét, akkor se. Pár hónapig úgy él, mintha mi sem történt volna, hogy még jobban nevessen a nyolcórázókon, a hó végén hétkrajcározókon, akik között egy volt maga is. Az ötödik iksz pedig, hogy mit vesz magának először a bélszíntől a sportkocsin át a selyemingig, hogyan aggatja magára a gazdagok kellékeit, a luxus szent tárgyait. Hogyan vedlik át, mint egy vég nélküli jelmezbálban, hogyan avatja magát fontossá a fontosak között.
Én fejben ösztöndíjat alapítok, aztán körültekintően befektetek, személyi edzőm lesz, hogy soha többé ne szégyenkezzen alattam a mérleg. Bejárom a világot, felkeresem kedvenc regényeim helyszíneit Patagóniától Tűzföldig, tán még a Holdra is átruccanok. Aztán mindezek végén marad a gyötrő kérdés: vajon tudnék írni milliárdosként? Érdekelnének a csip-csup ügyek? Volna még közöm a mindennapi élethez a felső, ki tudja hányezer tagjaként? Érdekelne még az az időnként gyötrő kihívás, amit az írás jelent, vagy ezt is megpróbálnám valahogy megvásárolni? De hogyan? Szellemírók dolgoznának az alagsorban, ahova minden reggel bekiabálom a kívánt műfajt: tárca, novella, regényrészlet?
Nem mintha ne ismerne a magyar- és világirodalom gazdag, vagy épp műveikből meggazdagodott szépírót (Dumas nem kis iróniával elnevezett Monte Cristo-kastélya lehetne az írói vagyonosodás és fényűzés szimbóluma), akik így is képesek voltak folytatni a termelést. Ám az írósághoz valahogy mégis – nem csupán a közvélekedés szerint – jobban illik a szegénység, vagy a nem túl kihívó, tisztes életvitel. Tán jobban értjük a Baumgarten-díj, s így a gondtalanabb évek után sóvárgó József Attilát, vagy a kiadásait akkurátusan vezető Móricz kínjait, a krónikus pénztelenséget újabb és újabb művekkel (vagy folytatásokkal) legyűrni próbáló Krúdy leleményeit, mint azt, akit sosem fenyegetett a megélhetés veszélye. Szeretjük azt hinni, hogy ihlet és ingatag egzisztencia kéz a kézben jár, mint ahogy azt is, hogy a zsíros nyugalom nem túl csábító a múzsák számára. Lottóötös esetén így talán természetes úton morzsolódnék le az olvasók szemszögéből, hiszen kit érdekelnének egy dúsgazdag férfi panaszai az emberi létezés problémáiról? Kit érdekelne, hogy felmondott a jacht személyzete, nem jutott hely az ötcsillagos szállodában, és kissé kopottnak tűnt ma a Jaguar fényezése?
Könnyen lehet hát, hogy akkor nyerek a legtöbbet, ha nem nyerek semmit.
