Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet.
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
