Jó, hogy van Schmidt Mária!
Akkor is jó, amikor blogján az Uniós választások elé című cikkében szanaszét kaszabolja Bernard-Henri Lévy francia filozófus és 200 aláíró társa „Európai hazafiak kiáltványa” című nyílt levelét. Egyebek közt közli, hogy ezek az emberek a #metoo mozgalom felkarolásával és szponzorálásával alázzák meg a nőket, azt a látszatot keltve, mintha a viktoriánus korhoz hasonlóan fokozott védelemre és kíméletre szorulnának. Az áldozati kultúra mértéktelen túlterjeszkedésével hadat üzentek a felelősségvállalás minden formájának, ami nyámnyilává és kiszolgáltatottá teszi férfitársainkat és ezen keresztül mindannyiunkat. A maszkulinitás elleni hadjárat súlyos társadalmi és civilizációs válságot eredményez.
Mi a jele ennek? Nem tudjuk, Schmidt Mára nem szokott bizonyítani. De akkor is jó, hogy van, mert érthetővé teszi, amit a miniszterelnök képes beszédbe csomagolva, majd törvényszöveg kódrendszerébe illesztve közöl, amit a másodvonalbeli politika artikulálatlan dühkitörésekkel ad tovább, illetve amit az egyre kiterjedtebb és immár gyakran igényes kormánypárti rétegmédia belterjes idézettengerbe bugyolál.
Schmidt Máriát lehet érteni. Kiérlelt fogalmakat használ, indulatilag viszont mindig maximálisan kifeszített. (Ráadásul a Forbes listája szerint a második legbefolyásosabb magyar nő. Csakhogy az első, Lévai Anikó és a negyedik, Orbán Ráhel nyilvánosan ritkán és visszafogottan szólal meg, a harmadik, Handó Tünde pedig csak egy szűk tematikában hazaárulózza le a neki ellenszegülőket, tehát az élmezőnyből egyedül Schmidt Máriára számíthat a nyilvánosság.) Neki nem a nők elleni szexuális erőszak megfékezésére indult #metoo elleni dühroham a legfontosabb témája az idézett cikkben sem, viszont annyira különös, hogy ennyi idővel a viharos leleplezések és tragikus fordulatok után tört ki belőle a harag, hogy ennek már magyarázó ereje is van. (Fel kellett tekernem a fűtést miatta, mert vacogni kezdtem a hidegségétől…)
A harag és részrehajlás a cikkben a Nyugat egészét illeti és a baloldalt, amely azt szerinte dominálja. Azt a Nyugatot uralná Schmidt szerint a baloldali elit, amely uniós vizsgálatokon, határozatokon keresztül támadja Orbán Viktor világát, de nem erről beszélünk, hanem arról, hogy nincs bennük szolidaritás, nem adtak Marshall-segélyt, kirámolták az országot, lenyúlták piacait, a válságban magára hagyják, miközben még azt is meg akarják mondani, hogy…
És itt jön például a paplan vagy kinél mi, amit hatásosnak tart.
Ezt csinálja az egész rendszer, de nem mondják olyan tisztán végig, mint Schmidt Mária. Ő áldozati kultúrát vet Európa szemére, ami általában csak a baloldal sarokba szorításának a jelszava, de nálunk, mivel az egész unió egy baloldalnak lefekvő szemérmetlenség lenne, a Nyugatnak lehet szegezni ezt a tételt. A baloldal az, ami abból él, hogy elnyomottakat keres – s ha már a munkásnép lerázta magáról, most például a nőkben keres partnert -, hogy aztán látszólag legyen kiért harcba indulni. Valójában, egyre radikalizálódó ellenfeleik szerint kivételezett szerepük konzerválásáért küzdenek.
A világok e harcában nincs jelentősége annak, hogy nálunk arányosan négyszer annyi nő szenved el erőszakot, mint például Németországban, de a hatóságaink így is inkább próbálják megúszni az ügyeket, ha már a nőknek nem sikerült. Kisebb csoda, hogy miközben áldozati szerepből támadjuk a Nyugatot – amely az unión keresztül több pénzt adott az egykori Marshall-segélynél -, éppen azt vetjük a szemére, hogy az áldozati kultúrát ápolja. Kétségtelen, a miénket is türelemmel kezeli.
A nyugatellenesség a rendező elv. Évszázadok jönnek, mennek, ez és a következményei maradnak. Mert ahol például a nőkkel való gyalázatos bánásmód elleni fellépés, illetve annak túlzásairól szóló gondolkodás azonmód kultúrák összecsapásává válik, már nem lehet megbeszélni semmit. Aki az erő pozíciójában van, nem is akar.
Akkor ott tartunk, ahol a múlt század elején is, amikor Ignotus azt írta: „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből”. Hol másutt írta volna? A Nyugatban. Amiről pedig a miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye: Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében. Ady pedig úgy gondolta: Ki-ki úgy oldja meg problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet. Bolyongani az űrben nem lehet. Kompország Kelet felé indul. Kéredzkedjék föl reá a gyönge.
Immár száz évvel előrébb megint benépesülnek a kompkikötők. Kéredzkednek. Tényleg kell erő a maradáshoz.
