„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban.
„Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.”
A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban.
„Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”
Irodalmi halottkémek
Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt.
„A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.”
Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.
Öngyilkosok Mekkája
Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt.
Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is:
„[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”
Nem is olyan nagy dolog
Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.