Milyen viszonyban áll egymással a nemrég megjelent, A műanyag kerti székek élete című novelláskötet, a Rengeteg című lemez, és a Kistehén együttes Bocsánat című albuma?
A Rengeteg és a kötet nagyon egy húron pendül. A zenében és a szövegekben is benne van a természetközeliség. Az írások alaphelyzete az én közvetlen környezetem, ami pedig maga az erdő, a vidék és az ott élő emberek. A Bocsánat viszont nagyon más, eleve a műfaj is más. Az egy alternatív rock műfaj, más hangon fogalmazok oda szöveget. Az ingerküszöb a műfaj miatt sokkal magasabban van, amit nehezebb vagy sokszor lehetetlen átütni finomsággal. Ezért ebben nekem nehezebb dolgoznom.
A Rengetegnek viszont van egy népzenei vonala is. Ugyanolyan könnyedén lehet kapcsolódni mindkét műfajhoz?
Nekem mindig fontos volt, hogy kellő progresszió legyen abban, amit csinálok. Ez fontos akkor is, ha a természet és ember viszonyaiban merülök el az irodalomban, akkor is, ha klasszikus, illetve népzenei alapokon építkezem a kamarazenekarommal, vagy rock alapokon a Kistehénnel. Hogy valami újat tudjak nyújtani magamnak, és másnak is. A népzene kellően visszanyúlik a múltba, erre tudok támaszkodni, de közben keresek valamit a jövőben. Egyszerre van jelen a múlt, egy hatalmas értékhalom, amit be tudok húzni, és közben olyan új fogást találni helyzeteken, problémákon ami által évezredeken át sötétben nyugvó tudatlanság kaphat fényt, s válhat tudássá.
Az előrenézés, de a múlthoz való tudatos visszanyúlás kapcsolata a kötetben is jelen van, leginkább a Miért nincs az embernek hátul szeme? című novellában.
Össze lehet kötni azt, hogy az embernek miért van elöl szeme, és miért előre néz, azzal, hogy előttünk van a jövő, mögöttünk a múlt, és a jó Isten azt mondta, a múltat ne nézzük, és a jelent se annyira, hiszen mégsem oldalt van a szemünk. Igazán ezen kalandozott el a novella. Filozófiák, amelyek időről-időre váltakoznak. Furcsa számomra, hogy mindenki ugyanolyan meggyőződéssel fújja a saját igazát, és a saját jövőbe vetett hitét. A másik fele pedig ugyanolyan erősen mondja a múltba vetett hitét. Akik pedig középen állnak, és azt mondják, egyaránt fontos a múlt is és a jövő is, azok ugyanolyan hittel mondják – én is ez vagyok –, hogy az mind hülye, aki csak a múltban vagy a jövőben hisz. Az a világ természete – a jó Isten így alkotta meg –, hogy mindkettő fontos és mindkettő most fontos a jelenben. Ez nagyon érdekel. Például izgat az, hogy itt van ez a politika, amely ugyanúgy ketté van szakadva: az egyik azt mondja, csak konzervatív hozzáállással látja a dolgokat megoldhatónak, a másik meg teljesen a progresszivitást nyomja. És itt van egy kettészakadt ország. Furcsa, hogy miért nem termelődik ki olyan, aki azt mondaná, ennek a két dolognak kéz a kézben kellene járnia. Itt van egy ilyen társadalom, ahol az egyik azért üti az asztalt, hogy márpedig a mi liberális értékeink vannak csak és kész, nincs megalkuvás, és a másik, aki azt mondja, hogy illiberális államot kell létrehozni, és létre is hozzák. Ez a helyzet nem generál erős közép-csoportot, szociáldemokráciát, amely azt mondaná, hogy márpedig együtt az erő. Lehet, hogy elméleti síkon ez jelen van a mindennapjainkban, de a gyakorlatban nem jelenik meg.
A tüntetéseken sem?
Szerintem az ellenzéki összefogás nem tart ott, hogy ezekről elvi viták szülessenek. Alapvetően olyan ez, mint Amerikában a 2001. szeptember 11-e utáni helyzet. Az nem az elvi vitákról szólt, hanem egyszerűen össze kellett fogni és el kellett takarítani, vagy azt a helyzetet kellett teremteni, hogy el lehessen takarítani. Szerintem nem tart még itt a politika. De én nem értek a politikához, bár vannak elképzeléseim erről a saját életemmel kapcsolatban. A politikusok nagyon magasan képzett emberek, és sok-sok egyetemi diplomájuk van – már, akinek. Azért csiszolták őket, hogy a lehető legfinomabb szinten űzzék a politikát. Ebben a rendszerben én naiv kívülálló vagyok. Inkább elvi szinten érdekel, hogy miért tud még mindig felállni egy ilyen ország, ahol a kettéválasztásnak semmilyen filozófiai háttere nincsen, de én és a szomszédom két oldalra szavazunk, ez nem lenne baj, de amikor szavazunk, kvázi ellenségként állunk a szavazófülke előtt a sorban. Aztán ismét szomszédok, barátok leszünk, és megint mindent meg tudunk osztani egymással. Ez egy teljesen abnormális helyzet. Csak annyit tudok csinálni, hogy megpróbálom minimalizálni ezt az életemben. Habár a Bocsánat című új Kistehén lemezen vannak olyan szövegek, amelyek ezt valamelyest érintik.
Hogyan lehetne megszüntetni a kettéosztottságot?
Sokat gondolkodtam azon, hogy vannak emberek, akik nagyon nyitottak a vallásosságra, Istenre; bármilyen nem látható dolgot könnyen el tudnak képzelni, hinni. Vannak akik meg nem. Szerintem ez olyan adottság, ami velünk születik. Eleve egy ilyen csomaggal jövünk. Valószínűleg maga a konzervatív, mint gondolkodási rendszer is ilyen lehet: van, aki eleve, „genetikailag” konzervatív. Erre igazán érzékeny, és soha nem fog tudni ebből kilépni. Ahogy az sem, aki óriási szabadságvággyal rendelkezik, és nem bírja a kötöttségeket. Ha pedig ez a kétfajta gondolkodás veleszületett, akkor el kell fogadnunk, nincs mese. Nincs jó vagy rossz, az egyik így gondolkodik, a másik úgy. A probléma az, hogy egyik oldal sem tud a másikra úgy nézni, hogy őt így kell elfogadni.
Akkor csak közös irányt lehet kijelölni?
Szerintem nincs olyan, hogy az összes embert leöntjük egy liberális masszával, és mindenki liberálisan fog gondolkodni. Ha egy olyan oktatási rendszert csinálunk, ahol a gyerekek megkapják a hittanoktatást kétévesen, akkor minden gyerek templomba fog járni. Nem, nem fog templomba járni. A gyerekeknek egy része érzékeny és nyitott lesz erre, a másik része meg nem. Szerintem az egyik legszebb dolog a világon, hogy minden ember más. Az emberiség egyik lényegi gyönyörűségét, a másságot azonban nem veszi figyelembe a kapitalista rendszer. Egy versenyistálló van, és nem érdekes, hogy te úgy tudsz jól futni, hogy közben szépen eszed a fokhagymát, vagy úgy tudsz futni, hogy közben nem tudod enni. Nincsenek megmérve az emberek komplett egészükben, hanem csak bizonyos mércék alapján. Így képes működtetni az egész rendszerét a kapitalizmus, mi pedig kénytelenek vagyunk ebbe beállni, és részt venni a játékban.
Ez tehát a megértésről, a másik elfogadásáról szól. De el kell akkor fogadnunk a gyűlöletre építő gondolkodókat is?
Mindkét oldalon vannak szélsőségek, amelyek nem jók. De valószínűleg muszáj, hogy legyenek. Azt gondolom, ez egy tanulási folyamat, ahol minden finomodik. A gyűlölet már egy szélsőségesen kiváltott reakciója bizonyos rétegeknek arra, amilyen helyzetben vannak. Amilyen helyzetbe sodródtak, amilyen helyzetbe sodorta őket a – nem csak politikai – rendszer.
Vagy akár az a környezet, ahonnan jönnek.
Pontosan. Szerintem az a liberális gondolat sem állja meg a helyét, hogy mindenki egyenlő. Ez nem igaz, inkább az a fontos, hogy mindenkinek joga legyen átjárni az osztályok között, ha a képességei olyanok.
Hol helyezkedik el a szabadság ebben a mátrixban? Elérhető egyáltalán?
Nagy kérdés, van-e olyan, hogy szabadság, vagy egy eleve meghatározott folyamatba ülünk bele gyerekként, aztán abban sodródunk. Talán fontos a meghatározottság. De ez nem az a fajta determináltság, amitől mindenki fél, hogy nem vagyunk döntési helyzetben. Szerintem döntési helyzetben vagyunk, és a szabadságunk ezekben a döntési helyzetekben nyilvánul meg. Ha megvannak azok a helyzetek, ahol tényleg tudunk dönteni. Nagyon nehéz megmondani, milyen is egy olyan ember döntési helyzete, aki viszonylag nehezebb helyzetből indul, és a képességei se annyira jók vagy különlegesek, hogy önmagát döntési helyzetekbe tudná hozni. Ezért lenne szükség egy szociális környezetre, ami a társadalomnak minden rétegére tud figyelni, és mindenkit a maga képességeinek megfelelően tud támogatni.
A lehetőségeink eszerint szintén egy rendszertől függenek.
Mivel sokan élünk a Földön, muszáj rendszereket alkotni. Amit a rendszer kialakít, az lesz befolyással az egyes ember szabadsághoz való viszonyára is.
A diktatúrák ezt használják ki.
A diktátorok beteg emberek, csak valamilyen erőviszony által olyan helyzetbe kerültek, ahol nem kellene lenniük. Gyerekcipőben jár a világ, még sok a diktátor. Itt tartunk: vannak olyan emberek, akik a hatalmukkal saját gyerekkori sérelmeiket próbálják rajtunk leverni. És meg tudják velünk csinálni, ideig-óráig. A konzervatív és a liberális oldal egyaránt meg van tévesztve. Nem egymás ellen kellene harcolnia, hanem fel kellene ismerniük: kézen fogva kell menniük, és azt az egy beteget ki kell pöckölniük, és normálisabbat tenni a helyére, aki felfogja a mindkét oldalban rejlő értékeket. De senki nem beszél erről igazán. Mindenki a másik oldalt ócsárolja, és a sajátját dicséri.
