Hogy vissza tudok-e emlékezni
az első benyomásaimra?
Annyit hallottunk az állomásról
indulás előtt, meg annyi előadást láttunk,
hogyan néz ki, milyen belülről,
hogy mindenkinek elég pontos
elképzelése volt arról, mi vár rá,
ennek ellenére furcsa érzés volt
először megpillantani a repülő ablakából.
Hú, tényleg itt vagyunk? Alig hittük el.
Az első pár héten, hónapban minden
irtózatosan különleges volt, szinte
bármit csináltunk, új volt a számunkra,
rengeteg élmény ért minket.
Aztán később már az ottani élet
vált normálissá. Most itthon még
minden nagyon új, nagyon furcsa,
most igazából azzal foglalkozom,
hogy megszokjam az ittlétet.
Rokonokat, barátokat, ismerősöket
látogatok, egy-két napot vagyok
mindenhol, bőröndből élek már két hete.
De nagyon jó volt megérkezni,
embereket látni. Vicces volt,
hogy az unokahúgomat vittem
valamelyik nap iskolába,
és kiderült, hogy mesélt rólam
a tanár néninek, aki meg is kérdezte,
mikor szembetalálkozott velem,
hogy jaj, nem jönnék-e be kicsit mesélni
az osztálynak. Bementem, meséltem,
és a gyerekek nagyon aranyosak voltak,
csupa okos dolgot kérdeztek.
Igen, válaszoltam, hiányzik az Antarktisz,
főleg a nyugalom. Mindenki úgy
osztotta be az idejét, ahogy jónak látta.
Nem volt megszabva, hány órakor
menjek ki a mérőállomásomhoz, csak az,
hogy naponta egyszer mindig begyűjtsem
az adatokat. A sarkvidéki télben, a hónapokon
át tartó sötétségben nehéz bármilyen
napirendet tartani, valamiért folyamatosan,
egyre jobban csúszott el a napunk,
hiába feküdtem le, nem tudtam aludni,
csak forgolódtam, ennek ellenére próbáltam
mindig ugyanakkor kelni. Emiatt,
meg a nap hiánya miatt nagyon fáradtak voltunk.
Megviselt a hosszú antarktiszi éjszaka,
mégis élveztük, mert mindennél gyönyörűbb.
Egész másképp kötődtem hozzá, megérintett,
intimebbnek éreztem, mint a nappalokat.
Feneketlen sötét van, és hideg, igazán hideg.
Gyönyörűek a csillagok, a sarki fény.
Akármilyen zord volt az időjárás,
mindennap el kellett jutnom
a mérőállomásomig. A legkülönlegesebb
az volt, ha rossz időben kellett megtenni
ezt a másfél kilométert: bármerre
indulsz, pár méter után megszűnik minden,
mintha tejfehér semmiben mennél,
nem látsz semmit, csak a kifeszített
kötélre tudsz koncentrálni,
hogy ne téveszd szem elől az utat.
