Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan.
Keservesen nehéz volt a zsák, a galambok egyre csak vergődtek benne. Damien néha megállt, és belekukucskált: él-e még mindegyik? Mivel a ház a város szélén állt, rögtön a mezőt vette célba, s úgy gondolta, hogyha eléri az első bokorsort, már biztonságban van. Sikerült világgá menni örökre. A bokorsor valójában csak ötszáz méternyire volt a háztól, ám a nyolcéves kisfiú számára ez is tekintélyes távolságnak tűnt. Mire odaért, alaposan elfáradt, de míg át nem kelt a bokorsoron – mintha az demarkációs vonal lenne a Sax család pokla az örök béke világa között –, nem állt meg és nem pihent, holott minden lépésnél ott sajgott minden porcikájában az utolsó verés fájdalma. Mégis szorgosan halmozta egymásra a lépéseket – s mindegyikkel nőttön-nőtt a boldogsága.
Nehezen talált átkelőt a patakon. Folyónak tűnt még akkor, pedig nem volt az más, mint egy nagyobbacska árok. A túloldalon egy kazal tövébe rogyott, s mint aki nagy utat tett meg, megreggelizett. Azon töprengett, milyen messze vigye a galambokat, hogy biztonságban legyenek ők is. Erre a távoli erdőt szemelte ki. Összecsomagolt és továbbindult, egyenesen át a felázott szántáson. Sötétedés előtt érte el az erdőt. A galambok rettentően vergődtek már, Damien úgy gondolta, elég messze vannak, egy éjszakát talán ki sem bírnának, ezért az első fákhoz érve kibontotta a zsákot. Szeretett volna búcsút venni tőlük, ám a galambok nagy erővel kirepültek, s egy perc múlva el is tűntek a láthatáron.
Damien eltűnését másnap reggel jelentették a helyi rendőrőrsön. Damien ekkor észak felé haladt, kerülte a tanyákat és falvakat, ám a Sax-háztól kilenc kilométerre át kellett kelnie a műúton.
Amikor átfutott rajta, mint egy hajtóvadászatban menekülő riadt kis vad, autó bukkant fel a kanyarban. Damien beugrott az árokba és meglapult. Miután elhalt a kocsi hangja, Damien kidugta a fejét, s rémülten látta, hogy a kocsi megáll, sőt épp megfordul. Még mielőtt Damien fedezékbe húzódhatott volna ismét, a kocsi épp az orra elé ért, kiugrott belőle egy magas férfi és utánaszaladt.
– Hé, öcskös, hová futsz?
– Sehova – válaszolta a kimerült, csupa sár, csupa seb Damien.
– Hogy hívnak?
Damien elhallgatott. Lebénította a tudat, hogy vége, ennyi volt. Mehet vissza az apjához, Josef Sax házába.
– Nem hallasz? Hogy hívnak?
Damien maga elé bámult, és lassabban, mint legutóbb, Josef Sax színe előtt, de süllyedni kezdett; hólyagos, zöldre vert testének minden mólja. Gondolatban viszont – mintha a teste volna a zsák, s érzései a halálraítélt galambok – átszállt a következő szántó nyersen csillogó barázdái felett, át a következő fasoron, erdők, tavak és tengerek felett, egyre csak fel, át a felhők puha tornyain.
– Szegény fiú – mondta az idegen. – Mi történt veled? Gyere, nem kóborolhatsz itt.
A férfi megfogta Damien nyirkos, jéghideg kezét és az út felé vezette. A kocsiból egy szépen öltözött, fiatal nő szállt ki.
– Úristen, szegénykém – hajolt oda a fejét leszegő, mozdulatlan Damienhez.
– Nem beszél – mondta a férfi. – De nem hagyhatjuk itt.
– Vigyük először orvoshoz – mondta a nő Damienhez guggolva. – Mi a neved, drága gyermek? Áruld el nekem!
– Látod? Meg se nyikkan. Menjünk vele Moll doktorhoz!
– És aztán? Hazavisszük?
– Ha nincs más, akkor igen.
A nő beszállt, a férfi betessékelte mellé Damient, rájuk zárta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Egyenesen Moll doktorhoz hajtottak, aki pedig jelentette az esetet az őrsnek. A rendőrök perceken belül megérkeztek és átültették a minden ízében reszkető fiút magukhoz, majd egy szó nélkül visszavitték a szülői házhoz.
Otthon, kiszállva a rendőrautóból, Damien elsőként a házgerincen üldögélő galambokat látta. A hétből ötöt. Akkor értette meg, hogy a nehéz sorba született galamb menthetetlen; hiába viszik el a világ végére, hazamegy akkor is, ha az maga a pokol; akkor is, ha épp ez a hűség okozza majd a halálát; akkor is, ha korábban a szeme láttára mészárolták le a családját, ha a szeme láttára mentek levesbe a fiókái.
A házból Elizabeth jött ki. Meglátva Damient és a rendőröket, a fiúhoz futott:
– Jaj, kicsim, úristen, mi történt veled? Hogy ránk ijesztettél! – zokogásban tört ki, és egy perc alatt annyi csókkal borította el, amennyit nyolc év alatt összesen nem adott. – Mi történt, édesem? Merre jártál! Gyere, anya majd rendbe tesz!
Damien úgy zötykölődött ebben az ölelésben, akár egy fabáb, nem szólt semmit és tökéletesen rideg maradt. Az egyik rendőr kérdően nézett a kollégájára, mire az csak annyit dörmögött: „Ez már nem ránk tartozik.” A rendőrök elköszöntek, Elizabeth az ajtó felé támogatta Damient, s közben végig azt hajtogatta:
„Jaj, istenkém, de jó, hogy megvagy, ugye, nincs semmi bajod, majd anya rendbe rak…” Amint bezárult mögöttük az ajtó, elengedte Damient és többet nem szólt hozzá. Az ablakhoz szökkent és a rendőröket figyelte. Mikor azok elhajtottak, Damienhez fordult, lekevert neki egy irgalmatlan nagy pofont, majd visszakézből még egyet, végül leköpte és otthagyta az ajtóban.
Damien ott az ajtóban – a világ sötét oldalán – álldogált úgy fél órát. Mikor aztán úgy érezte, hogy lélekben már olyan messzire szállt, ahol lehetetlen őt utolérni, míg a teste csak egy test, amiben senki sincs, amely gyakorlatilag halott, lerakta a zsákot és belépett a konyhába. Josef Sax a tűzhelynél állva kedvenc ételét készítette épp. Két galambot sütögetett rotyogó kacsazsíron. A hiányzó kettőt. Amint meglátta Damient, magához rendelte az asszonyt:
– Gyere csak ide! Forgasd helyettem. De aztán oda ne égjen!
Josef Sax neje átvette a serpenyőt, míg a férje lecsatolta a nadrágszíjat. Damien egy iramodással a kanapé alá vetődött, mert onnan csak bajosan lehetett kipiszkálni. Josef Sax dühöngött. Mint ahogy ilyen esetben rendesen szokása volt, hozta a partvist, hogy a nyelével addig döfködje a gyereket, míg az kínjában ki nem mászik.
– Hagyd a fenébe! Kész a hús – mondta Elizabeth Sax.
Josef Sax elgondolkodott. Letette a partvist és visszafűzte a nadrágszíjat. Az asztalra tették a galambokat, bort bontottak, s addig ittak, míg részegen rá nem dőltek a kanapéra. Mikor már egy órája nem mozdult semmi, s Josef Sax és neje javában hortyogott, Damien kimászott alóluk, odalopózott az ajtóhoz és kinyitotta. Az éj sötétje, akár az olaj, beömlött a lakásba. Damien, mint aki jeges folyó sodrába lép, kilépett élete legistentelenebb éjszakájába. Ezúttal nem vitt magával semmit. Se batyut, se csóró galambokat. Egy szál ingben, egy szál vizes nadrágocskában álldogált ott a hömpölygő sötét, tágra nyíló kapujában. Nyolcévesen és öntudatlanul. 1933. november 2-án, tervek és remények nélkül, a legcsekélyebb érzést sem mutatva, ártatlan, ugyanakkor kifejezéstelen arccal. Végül egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált.
1946 őszén viszont egy Elise nevű, szalmaszőke holland lány – aki amolyan romantikától túlfűtött naplót is vezetett –, hosszú és magányos sétái során, a dűnék között egy legyengült, gyűrűzött galambot talált Camperduinnál. „Én még ilyen szépet sosem láttam!” – írta a naplóban. Lelkiismeretes és jóravaló lányként rögtön gondjaiba vette a kivételesen gyönyörű madarat, s igyekezett visszajuttatni jogos tulajdonosának. S örült: „Végre velem is történik valami!” Levelet is írt a Postagalamb-tenyésztők Szövetségének. Hosszú idő telt el a válaszig, mialatt Elise szinte beleszeretett a madárba és egyre többet fantáziált arról is, hogy ha ilyen a madár, akkor vajon milyen a gazdája. Úgy tűnt már, hogy esély sincs rá, hogy ezt megtudja, a szövetség látszólag rá se hederített. „Nem baj, jobb is volna, ha megtarthatnám »Anonymus« galambját magamnak” – írta a naplóban épp aznap, amikor váratlanul levél érkezett a szövetségtől. Megköszönték lelkiismeretességét és tájékoztatták, hogy a szóban forgó díjnyertes galamb egy belga illetőségű fiatalember, bizonyos Damien Sax tulajdona.
