A 75 évvel ezelőtt véget ért német ostrom témájában már 2014-ben politikai vihart kavart a „Dozsgy” kábelcsatorna internetes felmérésének a puszta kérdésfelvetése is: „Fel kellett volna-e adni Leningrádot, hogy megmentsenek több százezer embert?” Az alsóházban valamennyi frakció egybehangzóan elítélte és gyalázatosnak nevezte a kérdést. Egyesek egyenesen a nácizmus rehabilitációjára tett kísérletként bélyegezték meg.
Most még nagyobb lavinát indított el az „Ünnep” című, még be sem mutatott filmvígjáték, amely egy kivételes helyzetben lévő gazdag orosz család leningrádi szilveszterét vitte képernyőre, és - ellentétben a falon kívül rekedt milliókkal - nem az éhezésről, hanem a gazdagon terített asztalról és a baráti összejövetelről szól a blokád idején. Olyan össztűz zúdult a rendezőre, hogy nem győzött magyarázkodni, hogyan lehet a tragédiát összemosni a komédiával. A YouTube-ra hol felkerült a film, hol eltűnt onnan, mindenesetre kijutott a világba.
Az egyik legtekintélyesebb orosz újságírót a film a goebbelsi propagandára emlékeztette, amely azt igyekezett elhinteni, hogy míg a leningrádiak éheznek, a Szmolnijban a vezetők dúskálnak a jóban. Ugyanakkor elismeri, hogy nem mindenkit sújtott egyformán a blokád. Az alsóházban gyalázatnak és botránynak nevezték a filmet, s volt néhány túlélő, aki bírósággal fenyegette meg az alkotókat.
A médiában fellángoló vita kiszélesedett: immár arra keresik a magyarázatot, miért hiányoznak még mindig az őszinte válaszok e régmúlt tragédiára. A Lenta.ru internetes portál megszólaltatta a történelemtudományok doktorát, a Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársát. Julia Kantor azt állítja, hogy a helyi és a központi szovjet hatalom teljesen tudatosan elhallgatta a leningrádi blokád szörnyűségeit. Maguk a leningrádiak is teljesen tájékozatlanok voltak az éhínség bekövetkeztéig, a moszkvaiak pedig nem tudtak semmit, mivel a rádió és a sajtó az első két évben hallgatott a történtekről.
Az még nagyobb talány, miért nem fogjuk soha megtudni az áldozatok valós számát - ezt ugyanis titkosították. Hivatalosan 650 ezer alatti számot emlegetnek. Valójában ez csak a legnagyobb éhínség félévének a vesztesége. Ennél azonban jóval nagyobbak a számok. Mintegy másfél millió embert evakuáltak Leningrádból, akiknek egy része a gyakran többhetes út közben meghalt. Róluk sincs hiteles adat. Pedig amikor a vonatok megérkeztek egy-egy városba, a vagonokból először a hullákat szállították el.
A sztálini rendszer a kollektív emlékezetet olyan irányba igyekezett befolyásolni, hogy a hősi helytállás domináljon a hétköznapi embertelen szenvedésekkel szemben. A feketepiacról, a kannibalizmusról, a bűnözésről természetesen szót sem lehetett ejteni. De arról sem, hogy a helyi hatóságok visszaéltek az élelmiszer elosztásával.
Leningrád mindennek ellenére megőrizte egyedülálló kulturális szellemiségét: megvédték páratlan művészeti kincseiket. A szabad gondolkodású emberek naplókat vezettek, megírták, mi minden történt velük ezekben az években. Helytállásuk és különösen helyi fiatal vezetőik népszerűsége közvetlenül a háború után kiváltotta Sztálin félelmét, le is csaptak az intelligenciára. Egy sor leningrádi politikussal leszámoltak. Még a Leningrád védelmét bemutató múzeumot is bezárták, a blokád alóli felszabadulásról pedig emléknapot sem tartottak.
A „Novaja Gazeta” hírportál az évforduló alkalmából terjedelmes cikkben idézi fel az évtizedek folyamán kibővített, átírt, hol cenzúrázott, hol cenzúrázatlan „Blokádkönyvet”. Szerzői azt állítják, hogy egymillió áldozata is volt Leningrád ostromának. A cenzorok ezt sokallták, kihúzták, és 632 ezret javasoltak, ami a nürnbergi perben is elhangzott szovjet részről. Kovalcsuk történész és csapata 850 ezer áldozatról beszél. Zsukov marsall emlékirataiban mintegy egymillióról tesz említést. A szovjet főideológus, Mihail Szuszlov úgy vélte: 632 ezer és „nem több!”
A viták "frontvonalának" egyik oldalán azok állnak, akik bírálják az ostromlott város vezetését, a valós tényeket eltitkolókat, a másikon pedig azok, akik Sztálin és leningrádi köre védelmében lépnek fel.
