- Nem a mi feladatunk ítéletet hozni, ráadásul olyan ügyben, ahol nem is tudjuk, hogy pontosan mi történt – kezdte Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, amikor azt tudakoltam, hogy miért döntött úgy, hogy felkéri Marton Lászlót rendezni az általa vezetett teátrumban. Nekem Marton László az osztályfőnököm volt, ha úgy tetszik a színházi apukám, nehéz helyzetben az ember az apukájának kezet nyújt és segít.
Marton László önnek elmesélte, hogy mi is történt valójában, beszéltek erről?
Évek óta készülünk arra, hogy eljöjjön Veszprémbe rendezni. Nagy öröm, hogy ez végre megvalósult. Sokat beszélgettünk, esősorban szakmai dolgokról és a közös munkáról.
Ítélkezni én nem tudok, és nem is akarok senkiről. Szakmailag és emberileg is egy csodálatos időszak végéhez érünk a bemutatóhoz közeledve.
Nem kell mégis szembe nézni egyszer a vétkeinkkel?
Dehogynem, egyszer mindenki számára eljön a pillanat, amikor számot kell adni kinek-kinek a maga hite szerint. Az életünk véges, addig kell tennünk egymásért, amíg van lehetőségünk. Ezért is nagy a felelősségünk egymással szemben.
A mostani döntéséért érték támadások?
Hogyne. Vannak, akik szerint nem volt helyes a döntésem, Őket is tiszteletben tartom és elfogadom.
A városvezetés rögtön elfogadta a döntését?
Én a polgármestertől kérdeztem, hogy ő mit szólna hozzá, ha felkérném Marton Lászlót, hogy Veszprémben rendezzen. Erre azt válaszolta, hogy eddig sem szólt bele a szakmai munkámba, most sem teszi. Eljön a bemutatónkra, mert kíváncsian várja az előadást.
Oberfrank Pál egyébként egy kisebb szerepben szerepel is az előadásban, ő Cléante, Orgon sógora.
Kiállás
- A sors játékának is tekinthetnénk, ami történt, hiszen a hetvenes évek elején, amikor még meg sem száradt a tinta a diplomámon az első komolyabb szerepemet szintén egy Molière darabban, a Nők iskolájában kaptam, az előadást, akárcsak a mostanit, Marton László rendezte, mások mellett Darvas Iván és Halász Judit voltak a partnereim. Izgalmas, jó előadás lett. Mit ad Isten negyven év múlva újra Moliere-rel és Marton Lászlóval hozott össze a sors – meséli az Orgont játszó Lukács Sándor – Martonnal a vígszínházi életem során több jelentős produkcióban vehettem részt, nagy szerepeket osztott rám. Sok mindenért hálás vagyok érte. Kétségtelen, hogy a közelmúltban lezajlott események nagyon megviselték őt. Az egészsége is megrendült. Valóságos csoda, hogy ilyen ragyogó szellemi kondícióban próbálta velünk végig ezt a másfél hónapot. Jó volt látni, hogy a tanítványai mennyire kitartanak mellette, mennyire szeretik. Többen lejöttek hozzá Pestről, érdeklődtek, néztek próbát és a premierre is sok tanítványa bejelentkezett.
Gondolt-e arra, hogy támadások érik, mert elvállalta a felkérést – kérdeztem.
- Nem érdekelnek a támadások, hetvenkét éves vagyok és sok mindent megéltem már.
Arra a felvetésre, hogy a Vígszínházból könnyen elengedte-e erre a feladatra Eszenyi Enikő, Lukács Sándor azt válaszolta, hogy szó nélkül. Annak ellenére, hogy a Vígben ebben az évadban három premiere is van.
- A hiszékenység és az ezáltal alkalmazott befolyásolhatóság nagyon húsba vágó és eleven téma, már csak azért is mert ezen keresztül nagyon sok mindent el lehet érni. Ezáltal zseniális tartuffre-i tehetségű szélhámosok és farizeusok juthatnak rendkívül könnyen pénzhez és a hatalomhoz. És nem kell ahhoz feltétlenül ostobának lenni, hogy ily módon befolyásoljanak valakit, hiszen Orgon sem műveletlen. Sőt a polgári műveltség tekintetében Tartuffe fölött áll. De mégis ez a „tárgya szagú” puritán, de ösztönös tehetségű ember teljesen befűzi a nála műveltebb, vagyonosabb polgári mentalitású Orgont. Aztán szörnyű traumát él meg, amikor kiderül, hogy átverték.
Áldozatvállalás
A színház és Marton László azt kérte, hogy ezúttal csak az előadásról kérdezzük a rendezőt.
- Moliere Tartuffe-jét hét évvel ezelőtt rendeztem már Torontóban – mondta Marton László – a drámairodalom egyik legjelentősebb darabjának tartom. Sokkal többrétűbb és izgalmasabb, költőibb és groteszkebb, mint az a közhiedelemben él. A darab témája az emberi hiszékenység és hogy ezzel miként lehet visszaélni és hogyan válhat az ember a hiszékenységének az áldozatává. A főhős, Tartuffe, korunk hőse, aki rájön arra, hogy a hiszékenységet kihasználva miként lehet egyre feljebb hatolni a társadalmi ranglétrán és a darab legvégén még magához a királyhoz is eljut, hiszen a király kegyeltjévé válik. Úgy érzem, hogy ez a téma nagyon a levegőben van, hiszen a hiszékenységgel lehet ma is a legjobban visszaélni. Erre rengeteg eszköz van, az Internet, a Facebook. És az emberiség csak most kezd ráeszmélni, hogy ezzel a rengeteg eszközzel, ami ránk szabadult, miként lehet élni és visszaélni. Tehát ami a Tartuffe-ben megtörténik erősen rímel a korunkra.
- Hogy lehet ez ellen védekezni?
- Ezt nem tudom. A Tartuffe épp arról szól, hogy ez ellen nem lehet védekezni. Aki egy ilyen helyzetbe kerül könnyen kiszolgáltatottá és áldozattá válik. Aztán a darabban végül ez a szörnyűség varázslatos módon megoldódik. Nyilván az író itt nem feloldásra gondolt, ezt a véget inkább szorongatónak szánja. Később amikor Brecht és Kurt Weil a Koldusoperán dolgoztak, leveleztek egymással és Brecht azt írta Weilnek, hogy olyan véget kellene írni, mint amit Molière írt a Tartuffe-ben, ami sohasem történhet meg.
