A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói pozíciójára benyújtott pályázatában megjegyzi, kusza pénzügyi helyzetet örökölt. Mekkora mértékű adósságról van szó?
Összeget nem mondanék. Jelentős adósságot örököltem, amely a közgyűjteményi szférában egyébként nem szokatlan jelenség, de az összeg nagysága picit meglepett. Azt, hogy hol folyt el a pénz, még nem tudom, az az átvilágításnak lesz majd az eredménye, hogy lássuk, ki és hol hibázott. Emiatt a PIM mozgástere nagyon beszűkült, olyan projekteteket, fejlesztéseket, eseményeket kellett lemondani, vagy visszavágni, amelyek a mindennapi működést már veszélybe sodorták. Ha most eggyel több teremőrre lenne szükségünk, akkor nem tudnánk neki fizetést adni.
Mennyi az intézmény éves költségvetése?
Az összes tagintézményt beleértve kilencszázmillió forint körüli.
Mennyi ebből a PIM költségvetése?
Teljesen szétszálazva nem tudom megmondani, mert a tagintézményi költségeket egybeszámolják. Most azon dolgozom, hogy kapjunk olyan többletforrást, ami megengedi azt, hogy legalább fellélegezzünk.
Említette, kapott minisztériumi segítséget ahhoz, hogy talpra tudjon állni az intézmény. Ez mekkora összeg?
Kétszázmillió forintot kaptam tavaly év végén ahhoz, hogy a lyukakat betömködjük.
Jelenleg van arra ígéret, hogy mekkora összeget kaphat még a múzeum a továbbiakban?
Ígéret nincs. Ez a kormányzat nem így működik. Nem ígérgetnek. Arról szól, hogy az ember kiszámolja a költségigényét, és utána kezdődik a tárgyalás.
Elődje, Prőhle Gergely menesztése, valamint a kulturális élet szereplői ellen indult támadássorozat, a „kultúrharc” a Magyar Idők hasábjairól indult. Mennyiben lát összefüggést a cikksorozat és a korábbi igazgató leváltása, a pályázat kiírása között?
Szerintem ez nem kultúrharc. A kultúrharc fókusza nem ott van, ahol gondoljuk, vagy általában gondolja a közvélekedés. Ez ilyen belső lökdösődés. Méricskéljük, hogy kinek mekkora, meg ütögetjük egymás kezét a homokozóban a lapáttal. Ez ilyen nem nagyon vezet sehová típusú történet. Pontosabban: ilyen típusú történetek mindig is voltak. A magyar kultúra belső megosztottsága minimum százéves. Hogy a Magyar Idők cikksorozatának mennyi köze van Prőhle Gergely menesztéséhez, az azt a vélelmet erősíti, hogy a sajtónak nagy szerepe lehet a kormányzati irányokra. Én ezt a kormányt az elmúlt nyolc év alapján egyáltalán nem olyannak ismertem meg, hogy bármifajta cikk a döntéshozókat valamilyen irányban befolyásolta volna. Nem hiszem, hogy szoros összefüggés lenne Prőhle Gergely menesztése és a Magyar Időkben írt cikksorozat között.
És ez fordított irányban sem működhet?
Nem hiszem, hogy ennyire szoros összefüggés lenne. A magyar kormánynak vannak bizonyos döntései, amik irányt mutatnak, az hogy a kormánypárti sajtó ehhez igazodik, megint a dolgok természetéből következik, hiszen az ellenzéki sajtó megint csak ehhez igazodik, negatív előjellel. Ha azt szeretné megkérdezni, volt-e ilyen szándék a kormányzat részéről, hogy a sajtón keresztül kilőjék Prőhle Gergelyt, akkor erre a válaszom egyértelműen nem. Prőhle Gergely harminc éve ennek a politikai közösségnek az oszlopos tagja, ha le akarták volna venni a PIM főigazgatói tisztségéből, akkor egy egyszerű telefonhívás alapján megköszönték volna a munkáját, nem lett volna szükség erre a nagy kanyarfúrós cselre. Az, hogy nem tudták megvédeni Prőhle Gergelyt, vagy hogy nem akarták itt tartani a PIM élén, annak számos más oka lehet. Biztos, hogy nem a Magyar Időkben vélelmezett balliberális túlsúly vagy túltengés a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Fogalmam sincs, pontosan mi is volt itt a sok vád közül a lényeges.
A balliberális túlsúly kapcsán korábban úgy fogalmazott, hogy Nagykörúton belüli és kívüli irodalomról beszélhetünk.
A magyar irodalom, a magyar irodalmi élet, a magyar kultúra fejnehéz, minden Budapestre összpontosul, Budapestre koncentrálódik, miközben itt maximum kétmillió magyar állampolgár él, és Budapesten kívül tizenvalahány millió magyar állampolgár. A Nagykörúti kategória, vagy amire én gondolok, az a belterjesség, tehát, hogy kialakult egy olyan irodalmi elit, amely egymással és csak egymással foglalkozik. Amikor arról beszéltem, hogy Nagykörúton belüli irodalom, erre az elitista, magába zárkózott, önigazoló folyamatra gondoltam, ami engem egyszerűen nem érdekel. Teljesen érdektelennek tartom azt, hogy melyik kuratóriumba melyik írószervezet hány tagot delegál, ki kapja az ösztöndíjat, stb. Engem a másik része érdekel: a megszületett kortárs magyar irodalmi művek hány olvasóhoz jutnak el, és hogyan tudnak még többhöz eljutni, hogyan tudom kimozdítani az írókat a komfortzónájukból. Az, ami a PIM-ben működik, azt kell kivinni Borsodba. Ha a borsodi iskolában felolvasom a versemet, és a végén odajönnek a gyerekek, és ők is hozzák a saját versüket, sőt, a tanító bácsi, tanár úr vagy tanárnő szeretné megvásárolni a kötetemet, akkor az az irodalom, amit én művelek, az jó.
A külhoni és a határon inneni irodalmat miért választotta szét a pályázatában?
Olvastam Papp Sándor Zsigmond válaszát a Népszavában, félreérti a célját ennek a projektnek. Amikor azt mondtam, hogy keressük meg az irodalmi hőseinket határon innen és határon túl, gyakorlatilag az a cél vezérelt, hogy megismerjük egymást. Az elmúlt száz évben a magyar nemzetközösség szétfejlődött, másképpen éltek Magyarországon, másképpen éltek Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Őrvidéken, és a diaszpórában. Ha most belekérdeznék, amit nem teszek, Ön sem biztos, hogy fel tudná mondani, hogyan éltek a volt Jugoszláviában, milyen kölcsönhatások érték az ott élő magyarokat és társnemzeteket, hogyan éltek a Felvidéken, Csehszlovákiában. Élettapasztalatomból tudom, hogyan éltünk mi Erdélyben, de azt, hogy Kárpátalján hogyan éltek, arról megint csak felületes információink vannak. Az irodalmi hősök példáján, történeteiken keresztül megérthetjük azt, hogy az elmúlt száz évben mi történt a különböző nemzetrészek életében, és a megértés egyben a közelítést is jelenti.
Ehhez azonban nem kell feltétlenül kiemelni ötven ilyet és ötven olyat. Papp Sándor Zsigmond is ezt problematizálja: például, ha Dragomán Györgyöt említjük, ő külhoni születésű, de Magyarországon él.
Ez egy produktív vita. Igen, Bodor Ádám erdélyinek számít vagy magyarországinak? Ezek azok a viták, amelyek elvezetnek minket mentálisan az egységes magyar kultúra megértéséhez. Amikor a mentális határaink lebomlanak. Arany János magyar vagy román? Azért élezem ki errefelé a problémát, mert mai szemmel nézve találnék olyan embert, magyar kultúrfogyasztót, akinek a mentális térképén Nagyszalonta szülötte románnak számít. Ezeket a mentális határokat kell lerombolni, amit nem tudunk másképp, csak történeteken keresztül, ha megértjük, hogy a másik miért beszél abból a pozícióból, amelyből beszél. Az ötven és ötven: valahogyan szabályozni, kvázi kvótázni kell azokat az arányokat. Azért toltam fel száz ilyenre és száz olyanra, mert a magyar kulturális produktumok, egyszerűen a mennyiségi mutatók alapján túlsúlyban Magyarországon születnek. Itt tízmillió magyar él, Erdélyben meg másfél, nyilvánvaló, hogy itt több kulturális termék termelődik. Azért szerettem volna az egyenrangúsítást belopni, hogy az elszakított nemzetrészeket is felemeljük, legyen értelme az egész történetmesélésnek.
A pályázatban is több ponton előkerül, de az említettek alapján is Kárpát-medencében – nem fővárosban, nem csak anyaországban –, hanem egy egész nagy képben gondolkodik. Feladata a Petőfi Irodalmi Múzeum ilyen centralizált módon látni ezt? Ez nem mutat túl a főigazgatói feladatokon?
A magyar kultúra nem áll meg az államhatároknál. Olyan, hogy magyar kultúra Röszkénél tovább már nem létezik, ez egy abszurd felvetés. Ha magyar kultúrában gondolkodunk, automatikusan, elsősorban Kárpát-medencében kell gondolkodnunk. Hiszen itt van az a bizonyos szállásterület, ahova ezer évvel ezelőtt megérkeztek az őseink. És másodsorban a diaszpórában, de abban is kell gondolkodnunk, hiszen elmentek az emberek Nyugat-Európába, Amerikába, más kontinensekre.
A pályázatban az irodalmi fesztiválokat is megemlíti.
Igen, és Papp Sándor Zsigmond mondja is, hogy van már könyvvásár. Megint félreérti, örültem volna, ha figyelmesebben olvassa el a pályázatomat. Tehát, a könyvvásár vagy könyvfesztivál nem irodalmi fesztivál. Két különböző kategória. A könyvfesztiválnak vagy vásárnak az a célja, hogy könyveket adjanak el, ezért létezik. Az irodalmi fesztiválon nem könyveket adnak el, hanem szerzőket mutatnak be.
De ott van például az évente két alkalommal megrendezett Margó Fesztivál.
De az csak egy szűk, nem nemzetközi fesztivál. Én egy nemzetközi költészeti fesztivált szeretnék. Ez az ötlet fiatal íróktól jön, akik nem a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-ben (KMTG) dolgoznak. Teljesen a másik oldalról jön ez az ötlet. Csak én jó ötletnek tartottam, és úgy tudom ezt az egészet felvállalni, a védőszárnyaim alá venni, ha ezt beemelem a programomba.
De ha az irodalom olvasókhoz való eljuttatása a cél, egy ilyen jellegű nemzetközi irodalmi fesztivál hogy juttatná el könnyebben egy borsodi tanárnőhöz az irodalmat?
Akiket meghívunk erre a nemzetközi irodalmi fesztiválra, azok előtte már kaphatnának irodalmi alkotói ösztöndíjat, amit vidéki városban kellene, hogy kitöltsenek. A Writers Residence Program erről szólna. Nem Budapestre akarok koncentrálni tíz külföldi írót, hanem ezeket a szerzőket megturnéztatjuk a Kárpát-medencében, és a velük készült interjúkat, az ő verseikről készült fordításokat pedig abban az irodalmi kulturális mellékletsorozatra rácsatlakoztatott PIM hírlevélben tudjuk megfuttatni, amely jelen pillanatban az egész Kárpát-medencében működik. Az Előretolt Helyőrség Irodalmi Kulturális mellékletről beszélek. Most már mindenütt van szerkesztőségünk, és március 15-re mindenütt meg fog jelenni a lapszám, és ez legalább ötszázezer példány, ez média szorzóval számolva 1,9 millió olvasót jelent. Ennél nagyobb fóruma a magyar irodalomnak a büdös életben nem volt.
Magyar irodalom alatt a KMTG-hez köthető szerzőket érti?
Az összmagyar irodalmat értem. Jelen pillanatban folyamatosan tárgyalok a Szépírók Társaságától kezdve a Magyar Írószövetségen keresztül a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatáig, a jelentősebb kiadókkal, a Librivel, a Lírával. Holnap reggel jön a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, mert a Frankfurti Könyvvásárt közösen fogjuk megoldani, mivel jelen pillanatban én tudok a legtöbbet segíteni nekik abban, hogy ott jelen legyen a magyar könyvpiac. Ezt kaptam feladatul a minisztériumban. Az egész irodalmi szcénával próbálok valamifajta egészséges munkaviszonyt kialakítani, erről szól az irodalmi ügynökség ötlete. A magyar irodalmi ügynökség az gyakorlatilag egy cég lesz, Petőfi Irodalmi Ügynökség, vagy bármilyen néven, egy nonprofit kft., ahova regisztrálják az írókat az írószervezetek, könyvkiadók, mindenfajta érdek- és értékszövetségek. Ezeket a regisztrált szerzőket közvetíti ki az a bizonyos ügynökség az igényeknek megfelelően, anélkül, hogy én bármiben döntenék. Engem nem érdekel, melyik kiadó melyik szerzőt regisztrálja. Az érdekel, hogy a regisztrált szerzőnek lesz-e frissen megjelent könyve, és ezt a frissen megjelent könyvet minél több helyre el kell juttatni. Ez a feladat. Lehetőségeket nyitok ki, nem ítélkezem. Nem tartom sem az én dolgomnak, sem semmilyen más grémium dolgának, hogy megítélje a kortárs magyar irodalom kánonbéli szerepét. A kritikusok kenyerét elvenni nem akarom, ők ítélkeznek. De az igazi ítélet úgyis száz év múlva lesz, az olvasók döntik el: ha száz év múlva elolvassák egy mai szerző könyvét, akkor az egy jó könyv.
Az irodalmi élet strukturálása tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum körüli centralizálást jelenti. Mennyiben képes ez a sokszínűséget fenntartani?
Két különböző dologról beszélünk: az egyik az irodalom sokszínűsége, amit semmilyen központosítás, vagy semmilyen nemzeti csúcsintézmény létrehozása nem tud megszüntetni, hiszen az írók maguknak, saját magányukban írnak. Tehát én amikor írok, eszembe nem jut, milyen világnézetet vallok, milyen politikai preferenciáim vannak, vagy hogy éppen hol dolgozom. Amikor írsz, az egy magányos folyamat. A szöveg maga nem tűri ezeket a külső behatásokat, aki ilyen behatásokat beenged, az nem irodalmat művel, hanem propagandát, és agitprop lesz a művéből. Lehet látni, ahol ideologikus verseket írnak, azok a versek agitpropként fognak működni, nem versként. Az irodalom természete kilöki az ilyen típusú megközelítést. Az irodalmi élet megszervezése más kérdés. Amióta engem kineveztek még csak megbízott főigazgatónak, mind a két oldalról folyamatosan kapom a telefonokat, hogy a megosztottság rossz, a szekértáborosdi rossz, a fordítástámogatás szerkezete úgy rossz, ahogy van. Mind csak panaszokat kapok: azt, hogy rossz, rossz, rossz. És azt a felszólítást, hogy oldjam meg, mintha én lennék a csodatevő messiás. Nem fogom tudni az összes problémát megoldani, az árkokat, amiket harminc éven keresztül ástak egymással szemben a tisztelt felek, nem fogom tudni betömni.
Mind a két oldalról hívják: jobbról és balról?
Az irodalmi élet szereplői között vannak baloldaliak és jobboldaliak, de a magyar irodalom nem jobb- vagy baloldali, az magyar. Az, hogy magyar irodalom, azt jelenti, hogy magyar szerző úgy ír, hogy a horizontján magyar olvasó virtuális képe lebeg, és azt szeretné, száz év múlva szintén magyar olvasók, ítészek, kánonalkotók helyezzék el az ő életművét a magyar irodalom egészében. Aki így gondolkodik, az magyar író. Aki nem, az magyar író és még valami. Mert van egy másik ág, aki világhírű író szeretne lenni, de nem bír annyira idegen nyelvet, hogy azon a nyelven írjon, hanem magyarul írja, de gyakorlatilag egy németországi vagy franciaországi, amerikai olvasó képe lebeg az ő szeme előtt. Azt szeretné, hogy lefordítsák a művét, és azokon a piacokon fusson be. Ő az én alapállásom alapján nem tekintendő ebbe a körbe tartozónak. Nem azt mondom, hogy nem magyar író, csak azt, hogy ez egy üzleti vállalkozás az ő részéről, hogy világhírű akar lenni. Ebbe én nem tennék közpénzt. Közpénzt abba tennék, ami a magyar olvasóknak térül meg.
A Századvég Alapítvány, mint együttműködő partner – ami alapvetően nem irodalmi intézmény –, miért fontos a projektekhez?
A gondolati háttér miatt. A Századvég Alapítvány jelen pillanatban a politikai gondolkodás egyik forrása, meghatározó fóruma. Én is onnan jövök. Az egész pályázatom alapanyaga a Századvégben íródott. A Századvégben ilyen dolgok születnek, és ebből a szempontból még nem is az én pályázatom a legjobb. Tehát rengeteg izgalmas gondolat fogalmazódik meg, ezek a gondolatok befolyásolják a magyar kormányzat irányát – nem azt mondom, hogy meghatározzák, hanem befolyásolják –, tehát van egy olyan friss politikai gondolkodás a Századvégen belül, ami a mi politikai életünkre kihatással van. Ha már ennyire átpolitizálódott a kultúra – mert átpolitizálódott –, akkor az én szándékom az, hogy azoknak a gondolatoknak a forrástérképét is bevonzzuk a kulturális diskurzusba. Tehát ne az legyen, hogy köpködünk egymásra orbánfóbiásan vagy orbánimádóként, hanem maguknak a politikai gondolatoknak a környezetét próbáljuk meg a mi művészi eszközeinkkel megközelíteni.
