Ibsen Hedda Gabler című drámája csaknem százharminc évvel ezelőtt íródott, mégsem lepte be a por. A konfliktusfelvetései nagyon is aktuálisak, nem hibába játsszák ma is igen gyakran. A szabadságra és boldogságra áhítozó Hedda küzd és minden eszközét kijátssza, de végül mégis elbukik és az öngyilkosságot választja. A Tom Dugdale által a temesvári színház kicsiny stúdiójába rendezett előadás igyekszik egy saját olvasattal előállni. Hedda egy mai nő, amikor unatkozik, az „arany kalitkájában” karaokézik, vadul táncol és énekel. Ejlert Lovborg könyvének kézirata sem papíron jelenik meg, hanem Hedda a számítógépből törli ki a férfiak rivalizálását szolgáló szellemi produktumot.
Ezek persze apróságok, a rendezői szándék, hogy a színészek, akik ha nincs jelenetük, akkor is a nézőtér első sorában ülnek és előttünk öltöznek, sminkelnek. pőrén, modorosságok nélkül mutassák meg a viszonyok különböző rétegeit, és azt, hogy mindegyik figurának megvan a maga igazsága.
Persze a prímet a címszerepet játszó Simó Emese viszi. A húszas évei végén járó színésznő akár fiatalnak is bizonyulhatna a feladatra, hiszen még most kezdte gyűjteni az élettapasztalatokat. De szerencsére ezt nem érezzük a játékában, rendkívül önazonosan, illetve önmagára és a partnereire is finoman és nagy drámai erővel képes reagálni, bizonyítva, a mai Hedda Gablerek itt élnek közöttünk. Az előadás nem minden jelenetében teljesen kidolgozott, de összhatásában egy igencsak elgondolkodtató, tanulságos színházi estét teremt.
Az Apró kozmikus félreértés – mágikus valóság Forgách András 12 nő voltam című műve nyomán Csábi Anna rendező jóvoltából, aki játszik is az előadásban, négy novellából, négy női monológot kínál. Ezek aztán miközben a történet mesélésben párhuzamosan haladnak, valamennyire egymáshoz is simulnak. A vállalkozás tétje, hogy dramaturgiailag önállóan kiragadva képesek-e ezek a sztorik megszólítani. És szerencsére: igen. Köszönhető ez a színésznőknek: Csábi Anna mellett Lőrincz Ritának, Tankó Erikának és Borbély B. Emíliának. Mindannyian rengeteg humort, bájt és keserű öniróniát csempésznek az elmondott történetükbe. Egy-egy találkozás, szerelem a téma. Itt is visszaköszön a boldogságkeresés vágya és persze a valóság abszurditása, miközben a képzelet határtalan. A tér, (díszlet, jelmez Albert Alpár) szürreális és elrajzolt, de mindig képes visszarázni a valóságba. A történeteiket mesélő hölgyek elsősorban önmagukkal küzdenek, nem is a vágyott férfival, hogy aztán vissza dőljenek abba az álomba, ahonnan elindultak.
Mostanában egyre többet találkozhatunk a dán Dogma-filmek elindítójának számító Thomas Vinterberg műveinek színpadi adaptációival. A legfelkapottabb a Születésnap, amelyből készült az Ünnep című előadást nemrég Miskolcon mutatták be, de nagy sikerrel játszották korábban a Pesti Színházban is Eszenyi Enikő rendezésében. Radu-Alexandru Nica most A kommuna című film színpadi változatát vitte színre Temesváron. Az előadás a nagyteremben látható, amely egykor egy bálteremként funkcionált.
A nézők körbeülik a játszóteret. A történet szerint Anna ( Éder Enikő) és Erik (Bandi András Zsolt) saját házukat egy kommunává alakítja, ahol öt idegennel együtt teljes egyenlőségben próbálnak együtt élni. Csakhogy Erik beleszeret egy fiatal lányba (Szilasi Eszter Júlia), ez a működni látszó idillt egy csapásra felborítja és ezzel jár egy család kegyetlen fájdalmakkal teli széthullása is. Az előadás szembesít azzal, hogy a mások megsegítése sokszor csak erőltetett szerepjátszás, a saját érdekeink, a saját megélt pillanataink mindennél és mindenkinél előbbre valók.
A Hedda Gabler színlapján két kéz fonódik görcsösen egymásba. A másikba való kapaszkodásról soha nem mondhatunk le, még akkor sem ha ennek egy része csupán álom, vagy illúzió.
