„Ady költészetének lényege és a kortárs ízlésvilágunk között jelentős a távolság, így manapság nem bír akkora megszólító erővel – válaszolja Gintli Tibor irodalomtörténész a jelent meghatározó Ady-értésünket firtató kérdésünkre. – Ady preszimbolista költő, felfogása alapvetően metafizikai természetű, míg a jelen irodalomértelmezői inkább az iróniára, az öniróniára fogékonyak, a szövegszerűséget helyezik előtérbe, ezért a pátosszal is élő, a mitizált ént középpontba állító versek kevésbé tudnak új olvasókat szerezni maguknak azon túl, hogy iskolai kötelező tananyagként mindenki találkozik velük.” Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója ugyanakkor – egyszerre kontrasztnak és párhuzamnak is titulálható módon – a költő egykori fogadtatására, sikerének miértjeire is rávilágít. „Az első két kötete még a későromantikus átlaglíra szószátyár, pongyola nyelvén szólalt meg, az 1906-ban megjelent Új versekben azonban megváltozott a hangja – nem utolsósorban a Léda közvetítésével megismert baudelaire-i költészetnek köszönhetően. A magyar olvasó eladdig nem találkozott olyan verssel, amellyel kapcsolatban komoly értelmezési problémákkal szembesült volna, az irodalmi szöveg nem volt számára enigmatikus: minden magyarán meg volt mondva, csak szépen, a köznapinál emelkedettebben, legalábbis így gondolták. Adynál azonban a sugalmazás és a sejtetés technikája révén megváltozott a jelentésszerkezet, előtérbe került a világ rendjébe vetett hit kétsége, a metafizikai elbizonytalanodás. A vers maga is megfejthetetlen titokká vált, amelynek »megfejtését« a szerzője sem birtokolja. A fekete zongora »érthetetlensége« miatt kirobbant botrány mutatta, mennyire nem voltak hozzászokva ehhez a sugalmazó versbeszédhez a korabeli olvasók.”
Alakváltozások
Azóta persze volt idő „hozzáedződni” Ady költőiségéhez, s számos követője alakított ki, rá is építkezve, saját nyelvet.
„Ady abban nyújtott maradandót, hogy megújította a képekben gondolkodó nyelv, valamint a cselekvő nyelv lehetőségeit. A hazai kultúrát megtermékenyítő, idegen hatások mellett, egyúttal a magyar nyelvi és kulturális hagyományt is dinamizálta, a Károli-bibliától a népköltészetig. Folytathatóvá tette a romantikát, és elérhetővé tette a modernséget” – kapcsolódik Ady jelentőségének elemzéséhez Mekis D. János irodalomtörténész. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense állítása megtámogatásául Pilinszky János mondatait idézi, melyek épp ötven éve, a mai Ady-jubileum „félidejében” íródtak: „Számomra (…) döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. (…) Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él” – mégpedig a költő „királyi pózai” ellenére. Az irodalomtörténész szerint ezt a „valamennyiünkben”-t a legkomolyabban kell venni. Bizonyságul egyfelől az Ady bűvkörében élő Nagy Lászlót és Juhász Ferenc életművét (túlnövelt szereptudat, akaratelvű nyelvhasználat, népi ihletésű mitologizmus sajátos variációi) hozza példának, másfelől (rejtett hatásként) Pilinszky sajátos képiségét.
És a sor folytatható. H. Nagy Péter, a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa az Orbán Ottó és Kovács András Ferenc költészetében feltűnő kapcsolódásokra hívja fel a figyelmet. „Orbán Ottó költészetében egész lírai hálózat jön létre, melyben Ady-reflexiók, -átiratok is előfordulnak (lásd Az eltévedt lovas, az Ady vagy a Sorok a porban című verseket). Kovács András Ferencnél is számos vers tanúskodik az Ady-lírához való dinamikus és termékeny viszony kialakításáról, legyen az újraírás, parafrázis vagy »félrefordítás« (elsősorban az Üdvözlet a vesztesnek című kötetben).”
Az 1990-es években induló fiatal költők közül Térey János versei kapcsán merül fel legtöbbször Ady neve, vagy a híres Ady-esszét („Komp-ország, a hídról”, Holmi, 2006/február) publikáló Kemény Istvánnál. „Az utóbbinál iróniával ötvözve, de a jelentés visszanyerésében reménykedve; az előbbinél a nyelvi erőt a végletekig fokozva. Térey a költői beszédcselekvés megújítója, Kemény a képi gondolkodásé” – részletezi Mekis D. János. Az említettek mellett H. Nagy Péter szerint az „egyik legnagyobb szabású vers ebből az időszakból Orbán János Dénes Páthosz temetése című posztmodern halotti beszéde. A szövegen áttűnő Ady-idézetek sokaságából kitetszik, hogy valójában a patetikus költői stílus elbúcsúztatásáról van szó.”
Átrendeződés
Mekis D. János úgy véli, az irodalom újra közéletibbé válására – „a haza ügye ma ismét versek tárgya” – a költői beszéd a prózánál frissebben, teherbíróbban, innovatívabban reagál, s így a líra új virágkora „visszamenőleg is átrendezheti a hagyományt. Felértékelődik Petri György politikai költészete, Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor munkássága, az ötvenhatos költészet. És felértékelődik Ady Endre” – mutat rá a trendre az irodalomtörténész, ugyanakkor nem feledkezik meg Ady publicisztikájának felértékelődéséről sem: „Úgy tűnik, a mai, lassan uralkodóvá váló stílus, a mindent kiforgató publicisztikus radikalizmus már beelőzte jobbról is, balról is. Harcosan, de nyelvileg sokkal laposabban.”
S hogy mennyire helytálló a megállapítása, H. Nagy Péter új olvasási-értelmezési távlatokat nyitó felvetése is alátámasztja. „Ady patetikus, komoly költőként él a köztudatban, mintha gond lenne a humorérzékével. Ennek azonban éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg, ha belelapozunk a publicisztikai írásaiba. Hemzsegnek bennük a jobbnál jobb poénok, némelyikük telitalálatnak minősíthető száz év távlatából is.”
Gintli Tibor szintén az Ady-publicisztika friss olvasatára hívja fel a figyelmet. „Ady új világ víziója leginkább a határozottan liberális, demokrata, européer álláspontot képviselő publicisztikájában kapott hangot. Elképesztő, mennyire aktuálisak azok a cikkei, amelyek a nemzeti retorikát hangoztató, de valójában nem a nemzet érdekeit szolgáló gondolkodásmódot ostorozzák. Alig hisszük el, hogy ezek több mint száz éve született írások. Az akkori és a mostani szituáció hasonlósága miatt a mai szélesebb olvasóközönség számára ezért a költő Adynál a publicista Ady valószínűleg izgalmasabb.”
