Első kisregényének, a Borgisznak a főszereplője, Nagy Iván 43 év után visszatér a Legközelebb majd sikerül című nagyregény hőseként. Mi ennek a jelentősége?
Na, ez a bolond Vámos Miklós most elkezdi a korai hőseit különböző regényeiben feltámasztani – gondolhatják sokan. De aki ismeri és szereti a munkáimat, az tudja, én mindig valami mást próbálok csinálni a korábbiakhoz képest. A könyv ötlete ennek ellenére nem új keletű. Nagyjából tíz éve vetődött föl bennem, mi volna, ha páros novellákat, kisregényeket írnék, kettő olyat, ami összetartozik, esetleg ugyanarról a témáról. A megírtakból össze is állt egy kötet Tiszta tűz címmel. Jópofa játéknak gondoltam, hogy mondjuk, előveszem egyik régi novellámat, és írok mellé egy másikat – azt hittem, el is fog terjedni a kollégák körében, de nem így lett. Két évvel ezelőtt aztán az az ötletvariációm támadt, mi volna, ha egy korábbi könyvem főszereplőjének a mai történetét írnám meg. A megértéséhez a régi könyv ismerete sem szükséges. Még nem voltam húsz, mikor a Borgisz című kisregényt írtam, a főhős akkor tizenkilenc éves volt, kilenc hónapját ábrázoltam. Most a hatvanadik életéve táján ismerkedhetünk meg vele. És mivel a kilences szám bűvölete változatlan, ezért a Legközelebb majd sikerül kilenc év története.
A kör bezárult, netán feltételezhetjük, több regény nem születik az írói műhelyében?
Ez a 11. nagyregényem. Ennyi még Jókainak sincs, és ha az Erdély-trilógiát háromnak tekintjük, Móricznak is csak kilenc. Amennyi egy prózaírótól kitelik, annyi nagyregényt én már írtam, és nem kell túlfeszíteni a húrt, az életművem terebélyes, a könyveim száma bőven negyven felett jár. Zenészkörökben létezik a kilences szám babonája, hogy aki megírja a 10. szimfóniáját, az meghal. Ha mégis írok majd még egyet, akkor vallomásszerű lesz, egyes szám első személyben, és egyáltalán nem közismert dolgokat szeretnék előadni benne, úgy is mondhatnám: titkokat.
Az eredetileg Kilenc címet viselő regény Beethoven 9 szimfóniájának 37 tételéhez igazodva meséli el az elmúlt 9 év történetét. A zenei szerkesztés mintája könnyítette vagy nehezítette a munkáját?
Könnyítette. A szimfóniák szerkezetét, hangulatát, sokszor a tempóját is követtem, már amennyire ezt a nyelvi eszközök engedték. Föltettem mondjuk a 3. szimfónia második tételét, hallgattam, ingattam rá a fejem, és már írtam is. Beethoven a cselekményvezetésben is sokat segített, hiszen például egyik műve gyász-, míg a másik falusi szimfónia, amihez igazodhattam a regényben.
Emlékszik, mikor hallotta először Beethoven szimfóniáit?
Gyerekként anyám a halálba idegesített azzal, hogy apámat szidalmazó szózatot mondott el heti rendszerességgel. Ami körülbelül így hangzott: milyen szörnyű, hogy szegény apukád soha nem akar elmenni sehova – megjegyzem: a betegsége alapos indok volt erre –, pedig milyen csodálatos volna meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, mit tudom én, a Beethoven ötödiket. Utána nem spórolta meg nekem, hogy hozzá ne tegye: ta-ta-ta-tam, és még a kezével is ritmusra lengetett. Persze soha nem mentünk el, de emiatt már gyerekként kíváncsi voltam rá, és az összespórolt zsebpénzemből megvettem egy – nem emlékszem pontosan – Supraphon vagy orosz Melodia lemezen a 6. szimfóniát, mert történetesen azt lehetett kapni.
A zenei szakértők körében van ugyan egy legenda, hogy a páratlan számúak a jelentősebbek, főleg az 5. és a 7., de a 6. is nagyon jó! Emlékszem a zenei főmotívumára, amit énekhanggal úgy lehet utánozni: ajdada-ajda. Én ezt gyerekként úgy alakítottam át: „ajdada-ajda / le vagytok szarva”. Kicsi voltam, alig tízéves, a lemez recsegett-ropogott, mégis élveztem.
Mindeddig inkább a beatzene szeretetét ismerhettük meg, semmint a komolyzenei vonzalmát.
A komolyzene helyett a rock and rollon szocializálódtam, írás közben Beatlest vagy Mozartot hallgattam, Beethovennel e regény miatt foglalkoztam intenzíven. Vele van egy nehézség: oda kell rá figyelni. Sokszor azon kaptam magam, már nem is írok, csak hátradőlök, hallgatom a zenét, és próbálom megérteni: ugyan honnan vette a szerző a feneketlen szenvedélyek ilyen tárgyszerű ismeretét? Beethoven minden műve a szenvedélyről szól, legyen az szerelmi szenvedély, bosszúvágy vagy gyilkos indulat.
Elmerülve a Beethoven-életműben és életrajzban, mi az, ami különösen megragadta a figyelmét?
Amit korábban nem tudtam róla, vagy csak nem esett le a tantusz, hogy a zsenialitása mellett milyen hisztérikus, kimondhatjuk: ellenszenves figura lehetett. De hasonló tapasztalatom volt az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című könyvem megírásakor is. Goethével kapcsolatban is az derült ki, hogy akármilyen nagy írófejedelem, a jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem csak azért, mert államférfiként embereket akasztatott fel, de például amikor a felesége haldoklott, még csak oda sem ment az ágyához. Ezek a tények megleptek, és mind a két regényben próbáltam kifejezni.
A regényben ugyan említődik az utóbbi kilenc év társadalmi-politikai változásainak némelyike – a Népszabadság megszüntetése, az urambátyám világ visszásságai, a menekültek-migránsok vonulása –, de nem kerülnek fókuszba. Nem fontosak az ábrázolt történetek szempontjából?
Ez nem társadalmi, hanem fejlődésregény, Bildungsroman. Ebből a szempontból nem fontos, hogy a magyar társadalom az adott időszakban milyen. De a prózában is kellenek időkijelölő póznák, ezért én a közelmúlt bizonyos tényeit csak mint korjelzőket használtam. Ezzel együtt a 2010-es éveknek, a rendszerváltás utáni nagy csalódások időszakának egyfajta emlékműve is ez a regény – szükségképpen, bár nem ez volt a cél.
Nagy Iván végül egyáltalán nem azt kapja a sorstól, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, azt, amire sosem vágyott. Általánosíthatónak gondolja ezt a modellt, vagy csak a szereplőre igaz?
Az emberi sikertelenségnek több oka van: a képesség hiánya, vagy annál nyomatékosabban a szerencse hiánya. És van még egy dolog, amiről soha nem beszélünk: minden siker kulcsa az elköteleződés. El kell kötelezned magad egy foglalkozás, egy téma, egy feladat mellett, és akkor valamilyen siker, előbb vagy utóbb, be fog következni. A legfontosabb elköteleződés pedig familiáris. Aki nem kötelezi el magát egy nő mellett, még akkor is, ha aztán pofára esik, nem hoz létre gyerekeket, az valamit az élet lényegéből nem kap meg. S titkon ezt próbáltam sugallni ezzel a regénnyel. Ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell köteleződni. Hogy ki vagy mi iránt, az másodlagos. A szereplőm semmi mellett nem kötelezi el magát. Még a saját maga választotta barátja mellett sem, a saját témája mellett sem. Felesége sincs.
+1 kérdés
Az ön sikerei viszont vitathatatlanok. Az októberi könyvbemutatóra csupán 400 szerencsés fért be, sokan kint rekedtek. A január végi önálló estjére már régen elkeltek a jegyek, sőt, már hamisítják őket, akkora a kereslet. Hogy viseli, kezeli a régóta tartó, nem múló nagy érdeklődést, a sztárságot?
A sztárság előnye az, hogy egy megbízható olvasótábort érzek magam mögött, s így elég könnyű új könyveket írni. Tudva, hogy ha megjelenik, örülni fognak neki, még akkor is, ha esetleg kevésbé sikerült. Érdeklődve megveszik, és elmondják, hogyan tetszett nekik. Ez nagyon nagy segítség. Érezni, hogy létezik egy emberi közösség, tagjai tűzön-vízen át veled vannak. Ráadásul ez ma már egy dinasztikus közösség, jönnek a fiatal lányok, kérik, hogy ezt a könyvet a nagymamámnak, ezt a papámnak, ezt meg nekem dedikálja. Mert a családjuk az én könyveim társaságában él. Ez az érzés szárnyakat ad.
Persze, mint mindennek, az ismertségnek is megvan az árnyoldala. Ülök a kávéházban, mire odajönnek hozzám, és elkezdik mondani a magukét, kikérik a tanácsomat, akár a párkapcsolati problémájukat illetően is. Próbálok kihátrálni ezekből a szituációkból, mert végtelenül időrablók, de újra és újra megtalálnak. A Facebook-oldalamon ellenben kötelességemnek érzem, hogy bárki is ír, aki a könyvemet megvásárolta, olvasta, válaszoljak neki. Tartozom ennyivel.
