Így, kimondva, természetesnek hat, hogy Szabó Balázs Radnóti-lemezt készített, ám ahogy olvassuk a lemezborítón, hogy zene: Szabó Balázs, szöveg: Radnóti Miklós, az mégis olyan impozáns. Mintha alkotótársak lennének.
Felkértem és elfogadta (nevet). Azt persze nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha megzenésítve hallaná vissza a verseit. A lemezhez készült egy azonos című koncertfilm is, aminek a budapesti bemutatóján arról kérdeztük Ferencz Győző költő-irodalomtörténészt, hogy vajon Gyarmati Fanninak tetszenének-e a dalok, titkon azt remélvén, hogy a válasz igen lesz, de Győző kertelés nélkül lelombozott. Szerinte Fanni nem örülne, mert ő úgy tartotta, hogy a vers arra való, hogy olvassák, és úgy szeressék, ahogy van. Nem dalolászásra született, vagyis, az én fordításomban, ne legyen csimmbummcirkusz. Néha egyébként bennem is van bizonytalanság a tekintetben, hogy hogy szabad-e, ér-e hozzányúlni ily módon a klasszikusokhoz.
És? Ér?
Nehezebb téli estéken azt gondolom, hogy nem. Aztán hátralépek egyet, ránézek megint a kész dalra, és akkor máris nem így látom. A dal írás közben olyannyira összefonódik a verssel, legalábbis az agyamban kivehetetlenül összefonódik, hogy a végére azt érzem, a kettő egy és ugyanaz. Az elején, az olvasgatás fázisában a zenész szép lassan beóvatoskodik a költő udvarába, aztán elkezd onnan kilopni egy csomó mindent, amit nem átall használni. Végül olyannyira összeér bennem a vers a mondanivalóval és a zenével, hogy úgy képzelem, én is azon az elvadult tájon gázolok, nekem is részem.
Más saját dalt írni, mint verset megzenésíteni? Van különösebb oka, hogy olykor a saját szövegei vannak túlsúlyban, máskor meg inkább klasszikus versekhez nyúl?
Annak idején, a gimnáziumban, amikor még halálosan komolyan gondoltam, hogy a szegény költők ínséges életét akarom élni, még úgy képzeltem, hogy a valakivé válásnak az az útja, hogy szörnyűeket írok, aztán biztos egyre jobb lesz, mert így törvényszerű. Aztán kicsivel később, amikor már egyértelműen zenész szerettem volna lenni, épp hogy a versek adtak biztonságot. Számomra a szöveg mindig is fontos része volt a zenének. Egy olyan szóló hangszer, amit az ember, ha hanyagul, flegmán kihagy, akkor egy csomó dolgot elenged a kezéből. Nagyon bosszant, amikor napolajas balatoni dalokat nézek a TV-ben vagy hallok a rádióban. Tékozlásnak érzem. Biztos azért, mert egy szál gitárosokon nőttem föl, és én is akként kezdtem, és ha az egy szál gitár meg az ének mellett az ember még ráadásul a semmiről is énekel, akkor végképp elenyész az egész. Szóval, eleinte a vers nagyon kapóra jött, amolyan álló utasok, kapaszkodjatok! dolog volt. Ha ki is fütyülnek, meg nem figyelnek rám a kocsma sarkában, akkor is megmarad, hogy jó, jó, de legalább József Attilát énekel, hagyjad már!
Mitől függ, hogy épp kire kerül a sor? Pilinszkyre, Radnótira, József Attilára vagy Faludyra?
Korszakok vannak? Vagy a személyes azonosulás fontos?
Szívem szerint azt mondanám, hogy bármelyiket bármikor és bárhogyan, de ha jobban belegondolok, akkor azért bevillan, hogy nem véletlenül kezdtem például akkor Pilinszkyt olvasni, amikor Debrecenben, a Csapó utcai hideg albérletben fagyoskodtam, és éreztem némi párhuzamot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én is úgy éheztem és fáztam, mint ő, de valahogy ott, a körülmények miatt, még inkább nagyot tudott ütni. Abban a szobában tényleg csak egy kattogó konvektor volt, meg egy ágy, meg egy könyves szekrény, aminek a tetején hevert az ottfelejtett Pilinszky-kötet. Kinyitottam, elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Úgy faltam egyre másra a verseit, mint egy novelláskötetet. Ettől az élménytől gyomorba égősen maradt meg annak a konvektornak a kattogása és az illata. Meg, ahogy ülök a hideg padlón, mert naná, hogy nem az ágyban olvasunk. Életre szóló barátságot kötöttünk ily módon. Persze, lehet, hogy vele is úgy járnék, mint ahogy Gyarmati Fannival jártam volna, és nem tetszenének neki a dalaim. Szóval, a kérdésére visszatérve, fontos az állapot, amelyben épp vagyok. Jókor jött ez a történet Radnótival is. Millió koncert és rohanás közepette felüdülés volt újraolvasni a Radnóti-verseket, és közben látni, hogy a fájdalmai, melyeket kivetít saját magán keresztül, ennyire a természetemhez közelien feldolgozhatók.
A kortársak miért maradnak ki? Kevesebbet olvassa őket, vagy veszélyes, ha valaki él, és fel tudja hívni, hogy ajjaj, mit csinált a verseimből?
Tényleg kevesebbet olvasok mai magyar költőktől, mondhatnám, hogy azért, mert még a régieket se fejeztem be… De azért voltak sikeres együttműködéseink. Debrecenben, a Csokonai Színház Stúdiószínpadán például csináltunk egy előadást Faludy Gyuri bácsi verseiből, Testek vonzásában címmel. Nagyon hálás témakör volt, a humor és az erotika körül kalandozott, Faludy erotikusvers-fordításaiból készült. Épp hogy nem lóháton adtuk elő, nagyon pimaszul mentünk bele. A premieren ott volt Faludy is Fannival, mondták, hogy majd beszéljünk, telefonszámcsere, izgultam, hogy vajon ledorongol-e. Aztán kiderült, hogy a hang pozitív a piros telefon másik oldalán, szó sincs fehér kesztyűről. Megkérdezte, volna e kedvünk a beszélgetésein, felolvasásain, amíg ő pihen, játszani a verseiből. Naná, hogy volt. A kollégám aztán lemorzsolódott, de én éveken át tűzön-vízen át kitartottam. Semmibe nem szólt bele, minden tetszett neki – ez adott egy kisebb hátszelet, lendületet magamon belül. De énekeltem én Grecsó-verseket is. Az Élet elvitelre című lemezünkön meg is jelent kettő. Kevesen tudják, de az első kötete neki is egy verseskötet volt. Csak aztán nem sikerült azzal nekifutnia a világnak, mert a világ nagyobb betonfalból készült és sikeresen le is pattant róla. Ezekből zenésítettem meg néhányat, ő sem szólt bele, hogy nyúlok a szövegeihez, miből csinálok refrént.
Azt szokták mondani, hogy mivel a vers kicsit sem népszerű manapság, a dalok azok a vivőeszközök, melyekkel mégis csak át lehet jutni a versekre süket füleken. Volt ilyen tapasztalata?
Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy megköszönje, hogy segítettem neki leérettségizni. Semmit nem tudott a tételből, amit húzott, mentőkérdésként azt mondták neki, hogy ha elszaval egy verset, bármit, akkor nem buktatják meg. Tuti bukta, gondolta, a nagy ijedtségben nem jutott eszébe semmi, aztán bevillant neki a Bájoló című dalunk, ami végül is Radnóti-vers, gondolta és elszavalta azt. Át is engedték.
Önt mentette már meg költő vagy író hasonlóképp?
Rejtő Jenő már kétszer is megmentette az életemet. Egyszer, amikor hajnalban autóztam haza, Rejtőt hallgattam hangoskönyvben, így nem bóbiskoltam bele a vezetésbe. Egy másik alkalommal pedig egy vonatúton jött kapóra. Jó másfél órája utaztam, végig olvastam, és a Rejtő-féle pofozkodási lázban égtem. Röpködtek körülöttem az emberek, repedt bordákkal és betört orral zuhantak át ajtókon, ablakokon. Nagyon benne voltam a sztoriban, amikor is, a Nyugati pályaudvarhoz közeledve felszállt két kétes arcú ember – talán sokan találkoztak már ezzel a jelenséggel, beülnek a kabinunkba, ha egyedül vagyunk, leülnek velünk szemben, és megkérdezik, hogy van-e kedvünk adni nekik valamit. Én éppen fölhajoltam a könyvből, diadalittasan, azt éreztem, hogy nagyon magas vagyok és izmos, és ha megütnek sem fog fájni, hiszen itt könnyedén törnek a csontok, nincs ezzel semmi baj, ez egy hétköznapi történet. Szóval, fölhajoltam ebből az érzésből, és a következőt mondtam: „Nincs nálam semmi. Akkor most verekedni fogunk? Vagy mi lesz?” Annyira meglepődött, hogy kérdőn a cimborájára nézett, aki olyan Rejtő Jenősen begörnyedt a kabinajtón, és elállta az utat, hogy ne tudjak kiszaladni. Gondolták, hogy engem ez a fenyegető ajtónállás össze fog majd törni. Nem sejtették, hogy épp Rejtőt olvasok.
