Ünnepélyesen bejelentem, hogy az Országgyűlés által módosított Alkotmány kihirdetésével, a mai naptól, 1989. október 23-tól országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság! Így tette közhírré Szűrös Mátyás (elvtárs, vagy akkor már úr?), hogy a Magyar Népköztársaság jobblétre szenderült és megszületett a Magyar Köztársaság. A néhány hónapig ideiglenes köztársasági elnökként funkcionáló funkcionárius korábban Kádár János moszkvai nagykövete, az MSZMP KB külügyi titkára is volt.
A magyar történelemben ritka pillanatként, békésen történt az államformaváltás. A Parlament erkélyéről körbepillantva talán maga Szűrös is meglepődött, hogy azon a hétfői napon a déli harangszóra a Kossuth tér és az Alkotmány utca is zsúfolásig megtelt lelkes, nemzeti színű zászlókat lengető emberekkel. Az interneten visszanézve fedeztem fel azt, amire akkor nem figyeltem. Néhányan már a koronás címeres lobogóval jöttek. Pedig nem voltam egyedül azzal az utópisztikusnak bizonyult gondolattal, hogy a Kossuth-címer lesz az állam jelképe, hiszen akkor már a csapból is ’48, meg ’56 öröksége folyt. Hát nekik lett igazuk, jobb szimatuk volt.
Próbáltam meghatódni a történelmi pillanat hatása alatt, de bevallom, nem sok sikerrel. Zavart, hogy az előző átkos egy prominense ideiglenes köztársasági elnökként jelentette be, hogy vége a „szocialista” vircsaftnak. Utólag látszik, hogy már a genezis is kisiklott némileg, de akkor ezekre senki sem figyelt. Tapsoltam én is, mert a tömeg lelkesedése mégiscsak magával ragadott.
Az 1989-es naptáramban október 23-ra lakonikusan csupán annyit jegyeztem be: 12 óra, a köztársaság kikiáltása. És még annyi: 1956. Emlékfelvonulás 13-18 óra. Se több, se kevesebb.
Valóban igaz lehet, hogy az ember, amikor benne él a történelemben, nem tudja, hogy éppen benne él a történelemben. Persze nyilván sejtettem, hogy ez nem mindennapi esemény, de valahogy természetesnek tűnt.
Jó volt ízlelgetni az új államformánkat. Türelmetlenül vártam, hogy az állami és egyéb közhivatalokon megjelenjenek az új szimbólumok. Csalódást okozott ugyan, hogy az első valóban szabadon választott Országgyűlés végül a koronás, úgynevezett történelmi címer mellett döntött, de beletörődtem. Igaz, ehhez a rezsimhez a szentkoronás cifra címer inkább illik, mint a köztársaság és két forradalom jelképe. Az élelmes korabeli kisvállalkozók természetesen mindkét változatból kereskedelmi mennyiségben gyártottak kitűzőket a tömegrendezvényekre.
Hogy mikor kezdtek eltünedezni a középületekről a vörös csillagok, meg nem mondom, de valahogy felszabadító érzés volt látni, hogy már nem látni őket. A legtovább talán a Parlament kupoláján terpeszkedő jelkép húzta, de végül 1990 elején neki is távoznia kellett.
Akadt anekdotikus csillagtalanítási kísérlet is.
A Magyar Október Párt (MOP) legendás alapítója, egy valódi ’56-os fegyveres felkelő, a forradalom szellemének haláláig hű őrzője, Krassó György és csapata elhatározta, hogy az Alagút előtti körforgalomban virágokból kialakított vörös csillagot átrendezi. Csakhogy Krassó környezetében is lehetett besúgó, mert mire borsot törtek volna a kétségtelenül rogyadozó, de még létező hatalom orra alá, a Fővárosi Kertészeti Vállalat, a Főkert meghiúsította a tervet. Na nem úgy, hogy biztonsági őrökkel letepertette és elhurcoltatta az utcai gerillákat. Abban az időben még a hivatalosságnak is volt némi humorérzéke, de legalábbis belátó bölcsessége. Mire Krassóék felszámolhatták volna a politizáló ágyást, a Főkert emberei depolitizálták a körforgalmat.
Sajnos ma már alig emlékszik valaki Krassó Györgyre, a megvesztegethetetlen forradalmár krakélerre, aki fityiszt mert mutatni a még ereje teljében lévő hatalomnak is. Soha nem árulta el ’56-ot, nem csinált belőle politikai árucikket és nem kérkedett azzal, hogy háromszor is kivégezték.
Még ’89 nyarán az egykori Nádor utcában szigetelőszalaggal átragasztották a hivatalos - Münnich Ferenc - nevet és alászögeztek egy Nádor utca feliratú kartontáblát. A hatóságok ugyan helyreállították az eredeti állapotot, amíg Krassóék Kádár temetésének idején megkoszorúzták a forradalom mártírjainak sírját, de Krassó újra akcióba lépett. A Világ című, sajnos rövid életű liberális hetilap tudósítójaként helyszíni riportot készítettem arról, ahogy Krassó vörös festékkel keni át a forradalom leverése utáni első belügyminiszter nevét. A göndör, ősz hajú kobold egy létra tetejéről nyilatkozott elszánt kérlelhetetlenséggel. Néhány hónap múlva a Nádor utca hivatalosan is visszakapta a nevét. Később a Néphadsereg téren (ma Honvéd tér) álló Münnich-szobrot is ledöntötte a MOP. Csak a két csizma árválkodott még egy ideig, amíg Krassóék azt is le nem fűrészelték.
A naptári bejegyzés szerint ezen a napon 56-ra emlékezve fel is vonultam. Na nem egyedül. Akkor még nem sajátította ki magának a hatalom a forradalmat, amit bajosan is tehetett volna, hiszen épp annak vérbefojtásával született. Spontán és önként, dalolva jöttünk össze ezerszám, de már feltűntek a véres szájú hőbörgők, főleg a Corvin közi megemlékezésen. Talán még 90-ben elmentem egy hasonló megemlékezésre, azután végleg elment a kedvem a gyűlölet-happeningektől.
És megszűnt a Munkásőrség, a Liszt Ferenc téren pedig a MÁV-iroda kirakatába tett tévé képernyőjén néztük a romániai forradalmat, egy másik diktatúra bukását. Ezek is voltak 89-ben. Na és természetesen Nagy Imre és társai újratemetése, de az megér egy külön misét.
És talán egyszer „lesz még Magyar Köztársaság”!
