Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság.
A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.
Harc a Disznófejű Nagyúrral
A hatalom korlátlan kiterjesztése immár nem annyira intézményekbe, mint társadalmi csoportokba, személyekbe ütközik. A magyar társadalom intézményes ellenállása többé-kevésbé megsemmisült: nem pártok, érdekképviseletek, önkormányzatok, egyetemek, egyházak, bíróságok állnak ellen, hanem egy-egy politikus, érdekképviseleti vezető, egyetemi tanár és diák, püspök és pap, bíró, illetve a névtelen tüntető, együttérző, dühös, sérelmet sérelemre eltevő, jogát, szavát vesztő európai magyar. Nem pártok, szakszervezetek, civil szervezetek próbálták visszafoglalni a Kossuth teret, hanem egy tisztességes edelényi munkásember Komjáthi Imre, akit aztán ugyancsak politikai névtelenek követtek. Nem ellenzéki pártok vonták felelősségre Orbán Viktort és Kövér Lászlót a megszállt parlamenti ülésteremben, nem a pártok hatoltak be a köztévé épületébe, hanem olyan ellenzéki politikus nők és férfiak, akik szakítottak a meghunyászkodás és a félelem gyakorlatával és megkísérlik hitelessé tenni arcukat.
A magyar politika intézményközi küzdelemből személyközi összecsapássá változott. Mindenki magáért felel és csakis magáért. Önmagával kell szembenéznie: lehet-e képviselő, tanár, bíró, pap, orvos, polgármester, egyetemi hallgató, sőt, pénztáros, rakodó, pincér, taxis, villanyszerelő a mai feltételek között? Nemcsak ember áll szemben emberrel, hanem az ember önmagával. Hogyan hagyhattam, hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Nemcsak a politikusoknak kell harcolniuk a hiteles arcukért, hanem valamennyi magyar választópolgárnak. A hatalom követeli, hogy mellé állj. A lelkiismeret és tisztesség, hogy ne tedd.
Az ellenforradalmi autokrata hatalom természete, hogy újabb és újabb háborúkat kezdeményez, most ötöt egy hónap alatt: hajléktalanok büntetése, CEU elüldözése, MTA megtámadása, „rabszolgatörvény”, támadás a független bíróságok ellen. Amíg a kezdeményezés nála, addig a hatalma biztos. Ám a házról-házra folyó harcban az ellenzék itt is, ott is átveszi a kezdeményezést. Hadházy Ákos százezreket mozgósít az európai ügyészség mellett. Felmorajlik az eddig néma parlament. Összeáll a fiatalok és az idősek szövetsége az utcán. Meddig? Az eddigi gyakorlat szerint néhány hétig, majd jön a csend. Másként lesz-e most?
Már a kamrában vannak
Aki intézményesen bármit megtehet, aki a falhoz szorítja ellenfelét, annak meg kell tanulnia, hogy a megsebesített, megalázott, kiúttalan nemcsak a megadást választhatja, de az ellenállást is. A rendszer egymás után mészárolja le az intézményeket és vele a benne élőket, legyenek azok bal- vagy jobboldaliak, fiatalok vagy öregek, tanultak vagy kétkeziek. Az intézményes kiéheztetés – nem kapsz költségvetési pénzt, nem juthatsz támogatáshoz sehonnan -, és a brutális családirtás – ha ellenem vagy, nemcsak neked, de feleségednek és gyerekeidnek se lesz állása, vállalkozása, hetedíziglen bosszút állok rajtad – emigrációt vagy kényszerű ellenállást szül. Kényszerűt, mert senki nem akarna igazán ellenállni, senki nem szeretne senkivel összefogni, senki nem akar a másik bajáról tudomást venni, amíg rá és családjára nem kerül a sor. Amíg a hatalom a szomszéd szakmát mészárolja, addig nem nézünk oda, amíg meg lehet úszni, nincs semmi baj. Csakhogy nem a szomszéd utcában, nem a szomszéd házban, de már a kamrában vannak.
A hatalom nem reménykedhet tartósan abban, hogy a kisvárosi és falusi idős szavazók a migránsoktól való védelemért cserébe megbocsátják, sőt, szeretik, ha királyuk gazdagszik. Ha az ezredforduló után a baloldal öregedett egyre gyorsabban, most az orbáni hatalom választói. Nemcsak a király lett barázdált arcú és pocakos, hanem az orbáni nép is. A kétezres évek elején a jó arcú fiatalok a Fidesz oldalán tüntettek, ma ellene. Az orbáni, 2010-es egész társadalomra kiterjedő néppárt elvesztette a fiatal, képzett, budapesti és nagyvárosi szavazókat. E szavazóknak nincs politikai képviselete, ahogy nincs igazán a Trump-ellenes keleti és nyugati parti, nagyvárosi képzett fiataloknak, vagy a Brexit-ellenes londoni, a Kaczyński-ellenes varsói és nagyvárosi, a Putyin-rendszert tagadó moszkvai és szentpétervári fiataloknak – és a magamfajta időseknek. Egyrészt a választási rendszerek, másrészt és az újító pártok, szellemi erők hiánya kegyelmi időt adnak az autokratáknak, a zárt társadalmakat és a központosító nemzetállamokat létrehozóknak. De itt is, ott is le fog telni a kegyelmi idő.
Az európai paradoxon
Európában többségben vannak az Európa-párti, szabad és nyitott, környezetbarát és jogállamvédő szavazók – csakhogy nincs európai képviseletük. A néppárti, szocialista, liberális és zöld pártcsoportokban éppúgy, mint az európai kormányok élén, ugyancsak megvan az Európa-párti többség. Így, az Európa-ellenes szavazók számának és pártjaik befolyásának növekedése se a 2019 májusi Európa Parlamenti (EP) választásokon, se az Európai Tanácsban nem hozhat áttörést, bármiben is reménykedik Orbán. Csakhogy szinte valamennyi európai ország saját nemzetállami válságával küzd és ezek a válságok összeadódnak. Ha Macron és Merkel saját országaik belső gondjaira kénytelenek összpontosítani, ha Svédországban nincs kormány és Belgiumban kisebbségi, ha Itáliában két populista párt van hatalmon és Spanyolországban Sanchez szocialistái válságban manővereznek, akkor aligha képesek európai szintű stratégiai döntések meghozatalára. Az európai paradoxon: a nemzeti politikai és gazdasági válságok megoldásához európai szintű reformok szükségesek, de éppen ezek a válságok teszik lehetetlenné az európai reformokat.
Nehéz megmondani, hogy a Brexit bukásának és az itáliai megroppanásnak a tapasztalatai mennyire hatnak nevelően az európai választókra. Csakhogy annak bebizonyosodása, hogy Európában nincs reális alternatíva az egyesült Európával szemben, még nem jelenti az irreális alternatívák eltűnését. És mindaddig, amíg nem sikerül Európának vonzó pozitív jövőképet megalkotnia, amely nemcsak európai szinten, hanem az egyenlőtlen társadalmak, eltérő nemzeti, vallási, kulturális örökségek és életformák szintjén is követhető, nemcsak az autokraták, hanem az autokrácia kísértésének ideje se jár le. A nacionalista és populista ellenforradalom nem győzött, nem győz, és nem is fog győzni Európában, de itt van, és újra meg újra felüti a fejét. Elvesztette a kezdeményezést, de az európai alkotmányos-demokratikus nyitott rend nem nyerte el. Döntetlen. Nemcsak Magyarország érett meg a rendszerváltásra, hanem Európa is.
A barbár ellenforradalmi kiskirályság Magyarországa Európa peremén azt kockáztatja, hogy kikerül az európai intézményi és pénzügyi vérkeringésből. A következő EU-ciklus személyi, intézményi és költségvetési politikáját bizonyosan az EP négy – konzervatív, szocialista, liberális, zöld - Európa-párti frakciójának vezetői, Spitzenkandidatenei, illetve Merkel és Macron megállapodása fogja eldönteni. Ki lesz a Bizottság, a Tanács, a Parlament, a Központi Bank elnöke, kik, milyen feltételekkel jutnak intézményekhez, forrásokhoz - e politikai keretben dől el. Itt EU-ellenes, EU-szkeptikus politikai erőnek, politikusnak, országnak szava nem lesz. Helyette és felette fognak határozni, legyen az nagy, mint Itália, vagy kicsi, mint Magyarország.
Nem lesz Európai Köztársaság. De nem lesz a választófejedelemségek Európája sem. Amíg a német tőke hasznot húz belőlünk, addig nem fogják Magyarországon a status quo-t megzavarni. Amíg Orbán Viktor és a káosz között választhatnak, Orbán Viktort fogják választani. Amíg Magyarországon nem lesz egy európai magyar köztársaságot képviselő politikai, gazdasági, szellemi szervezett erő, addig a magyar választók többsége is Orbánt választja. Amíg az ellenzék nemcsak az utcán követel egységet, hanem egységben indul az Európa Parlament, majd az önkormányzatok választásain, addig Orbáné a tér. Amíg Budapestet és néhány nagyvárost 2019 októberében vissza nem foglaljuk, nem lesz 2020-as alternatíva. Amíg helyt nem állunk magunkért, mert senki nem fog értünk, addig feketék lesznek a karácsonyok.
Legszebb a rossz uralkodó utáni első nap. Remélem megérjük.
