Minden rendszer bukása akkor kezdődött, amikor a hatalom elkezdett a tiltakozók, értsd a saját népe ellen erőszakot alkalmazni. Így történt ez mindig, az ismétlődő történelmi példákat napestig sorolhatnánk. Most csak az előző néhány évtizedből hozzunk néhány sokak által ismert eseményt: amikor Grósz Károly 1988 novemberében, majdnem pontosan harminc évvel ezelőtt azzal riogatott, hogy ellenforradalmi veszély fenyeget, már tudni lehetett: a rendszer megbukott. Amikor 1989 decemberében a romániai tömegre elkezdtek lőni, akkor tudhattuk: Ceausescu rendszerének vége. Ez történt akkor is, amikor 2006 őszén a Gyurcsány Ferenc ellen tüntetőkre rendőrök támadtak, bár nem egy rendszer, csak egy politikai párt vezetésének és pártszövetségének jelentette ez a végét. Mindannyiszor tudhattuk, hogy valamennyi ideje lehet még a rendszernek, de sok már nem.
Ilyenkor ugyanis a hatalom olyan frusztrált állapotba kerül, hogy nem bír elviselni semmiféle bírálatot, és már csak a maga erejében, értsd az erőszakszervezeteiben, értsd az erőszakban bízik. Megmutatja, még mire képes, és arra tényleg képes is: a demokratikus ellenzék vezetőit elhurcoltathatja, a tömegbe belelövethet, a tüntetőket szétvízágyúzhatja – de csak ennyi. Belső ereje, komoly társadalmi támogatottsága már nincs, üzenete, mondanivalója, igazsága és belső tartása végképp nincs. Ahol elfogynak az érvek, ott következik az erőszak. Ahol a hatalom érvei elfogynak, ott következik a saját népe ellen elkövetett erőszak.
Az Orbán-rendszer arra épül, hogy a sérthetetlen és mindenek felett álló vezető egyetlen konkrét ügyben nem nyilatkozik és egyetlen konkrétumról nem beszél, csak jól hangzó, de üres, és a valósággal semmilyen kapcsolatban nem álló erkölcsi állásfoglalásokat tesz közzé. Az alatta álló hatalomgyakorlók már szólnak konkrét ügyekről is, de a racionalitás helyett a morális, érzelmi és retorikai közösségteremtés eszközeivel élnek. Racionális feleleteket ők sem adnak, csak néhány panelt hangoztatnak unos-untalan.
Hogy mindez működjön, ahhoz az kellett, hogy megszüntessék a fékek és ellensúlyok okosan és gondosan kialakított rendszerét, amely a rendszerváltás egyik legfőbb vívmánya és értéke volt. Ehhez módosították az alkotmányt és a választási törvényt, kilúgozták a hatalomgyakorlás kontrollját biztosító intézményeket (az Alkotmánybíróságot, a Nemzeti Választási Bizottságot, az ügyészséget), kiirtották a negyedik hatalmi ágat, minden polgári demokrácia legfőbb garanciáját, a szabad sajtót, és elkezdték felszámolni az önálló állampolgári lét legfőbb értékeit: a mindenkori hatalomtól független civil társadalmat, a gyengék és elesettek iránt érzett együttérzést, a többi ember helyzete és bajai iránti szolidaritást.
A hatalom mára elbízta magát. Nemcsak a saját ellenzékét nem veszi komolyan, de olyan közös erkölcsi instanciákat sem, amelyekben bizalmunk lehet: publicistái a katolikus egyházfőt gyalázzák, a kormány szembekerült az ENSZ-szel, az Európai Unióval, az Emberi Jogok Bíróságával, és nem számít sem a magyar tudósok, sem több tucatnyi külföldi tudós hangja.
Háborús logika szerint építette ki a hatalmát. Még az elemek ellen is hadba szállt: a havazás „tél tábornok támadása” volt számára, az árvíz pusztítását „visszavertük”. S így minden emberi és politikai lépés is a háború, a hadüzenet, a fenyegetettség, a támadás és védekezés logikáját követi. És ahogy azt tanította, hogy az ország harcban áll mindenkivel, úgy tanította meg az egyes embereknek is, hogy félni, rettegni kell a másiktól, hogy csak az erő, csak a hatalomban való részesedés, csak a fizikai fölény számít. A hatalomtól megrészegülve lejáratta a parlamentet, lejáratta a törvényességet, a jogot, az igazságot. Hiába volt minden figyelmeztetés, keresztülnyomott minden jogtiprást, kivonta minden érdekeltségét az ellenőrzés alól, és megszüntetett minden nyilvános ellenőrzést.
Másfél évszázada tudjuk, hogy a tájékoztatás és a sajtó nyilvánossága a kulcsa minden forradalomnak. Petőfiék Landerer nyomdagépeit foglalták le, az 56-os tömeg a Rádiót ostromolta meg, Ceausescu éppen nyilvános televíziós beszédet mondott, amikor kitört a felkelés, és a tévészékházat ostromolták meg a 2006-ban tüntetők.
Nyugodtak lehetünk. Az Orbán-rendszer napjai meg vannak számlálva.