Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete címmel jelent meg Wisinger István könyve, amely a zseniális tudós sokoldalú életének eddig ismeretlen pillanataiba is betekintést enged.
Milyen kihívást jelentett a könyv megírása?
Egész életemben terveim között szerepelt, hogy regényt szeretnék írni, de, mivel a televíziózás és az újságírás részben kielégített, sohasem akadt rá időm. A témákat az élet adta: a Nobel-díjas Szent-Györgyiről és Neumannról egy-egy órás dokumentumfilmet forgattunk kollégáimmal 1983-ban az Egyesült Államokban. Önmagában az egész feladat rendkívüli kihívást jelentett, hiszen egyikük a kémia-biológia, másikuk a matematika-fizika területén kutatott, miközben én egész életemben filosz voltam és humán műveltséggel rendelkeztem. A gimnáziumban fizikából második félévben megbuktattak. Aztán elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor szinte semmi feladatom nem maradt, ezért úgy döntöttem, hogy megírom az önéletrajzomat, aminek az első része a családomról szólt, a második a pályafutásomról. S volt egy fejezet, amiben az általunk leforgatott filmekről írtam, arról, hogy hogyan találkoztam televíziós pályafutásom során rendkívüli emberekkel. Köztük szerepelt Szent-Györgyi Albert és a már elhunyt Neumann János. Szent-Györgyi életpályájához akkor újabb anyagokat gyűjtöttem, és közben rájöttem, hogy Magyarországon a szakembereken kívül sokan nem ismerik eléggé sem mint tudóst, sem mint közéleti embert. Azt tanították az iskolában, hogy feltalálta a C-vitamint. Egy vitamint azonban nem lehet feltalálni, hanem csak megtalálni. Meg azt is tanították, hogy ezért kapott Nobel-díjat. De a hivatalos indoklás szerint nem csak ezért. Amikor ezzel a két ténnyel szembesültem, azt gondoltam, ha ezt a két apróságot sem tudjuk róla pontosan, akkor ideje lenne az életéről művészi formában írni. Ráadásul a 90. születésnapja alkalmából személyesen találkozhattam vele Woods Hole–ban és Bostonban és ekkor élete kalandos részleteivel is megismerkedve személyisége rendkívüli hatást gyakorolt rám. Úgy képzeltem, hogy játékfilmet kellene forgatni az életéből, elképesztő magánéleti kalandjaiból. Írtam egy forgatókönyv-vázlatot, de nem sikerült elfogadtatni, így a Nobel-díjas kém című regény született belőle. Miután a kötet megjelent, óriási siker lett, kilencezer példányban nyomták ki.
Vagyis a siker motiválta a Neumann-könyv megírását?
Akkor úgy gondoltam, hogy befejeztem, ám egyszer csak szólt a telefon, s a kiadó igazgatója javasolta, hogy írjak egy regényt Neumannról is. Az igazi kihívás az volt, hogy meg kellett tanulnom azokat a kutatásokat megérteni, amivel ő és társai foglalkoztak, és bemutatni a hétköznapi eseményeket, ezt a minden ízében rendkívüli életet. Neumann lányának, Marinának magyarul akkoriban jelent meg az önéletrajza (A marslakó lánya, Európa, 2016), s ez is nagy segítséget jelentett. Neumann az úgynevezett öt „marslakó” közé tartozott (a másik négy: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő), s ennek külön nagy szakirodalma lelhető fel. Azért is vállaltam a feladatot, mert a kvantummechanika, az atombomba, a halmazelmélet, az Oppenheimer-ügy, a számítógépek, a játékelmélet, a sejtautomata megértése és megértetése mind külön–külön kihívást jelentett számomra. Arra törekedtem, hogy az olvasó olyan dolgokat ismerhessen meg, amelyekről csak keveset tudhatott, vagy csak a tudósok és szakemberek ismerték. Mindezt regény formájában. Összefoglalva: azt szerettem volna, hogy ha valaki a könyvet elolvassa, megértse, hogy 1999-ben a világ legjelentősebb gazdasági napilapja, a brit Financial Times az év utolsó számában miért Neumann Jánost választotta meg az évszázad emberének. Ilyen csak egyszer fordult elő a tudomány történetében, ugyanabban az évben az amerikai hetilap, a Time magazin Einsteint tartotta érdemesnek szó szerint hasonló minősítésre.
Valóban ennyire egyedülállóan regényes élete volt Neumannak, vagy számos más hasonló történet és tudósi életpálya is akad, amelyekről érdemes lenne regényt írni?
Valószínűleg. De barátai, például Wigner Jenő, vagy Szent-Györgyi Albert sokszor kijelentették: a maga területén olyan zseni mint Neumann, aligha született több. Valóban csodagyerek volt. A Fasori Gimnáziumban nagyszerű tanára, Rácz tanár úr ismerte fel kiváló matematikai képességeit. Ő kérte a szülőket, hogy iskolán kívül, műegyetemi tanárokkal taníttassák Jancsit. Azt mondta a szüleinek: „Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy a fiuk egy »csodagyerek«?” Ezután Rácz tanár úr azt is mondta az édesapjának: „Nekünk arra kell vigyázni, hogy csodagyerek fiúból »csodafelnőtt« legyen, mert a csodagyerekek hamar kiégnek.” És valóban így történt. Minden témában, amellyel tudósként foglalkozott, kiemelkedőt produkált. A gimnáziumban viszont a gyenge oldala volt a torna és a zene.
Ön szerint manapság van arra lehetőség, hogy így felismerjék, és támogassák a kiemelkedő teljesítményű gyerekeket?
A felismerés lehetséges, de a szülők többsége inkább sportolókat, olimpiai bajnokokat szeretne nevelni, nem pedig tudósokat. És nincsenek mindenhol olyan feltételek, mint amilyenek a Neumann családnál voltak. A nagyon gazdag szülők sokat foglalkoztak a három fiútestvérrel. János volt a legidősebb. Zseni voltának köszönhető, hogy életműve szinte páratlan jelentőségűvé vált. Különleges emlékezőtehetsége volt és sokan a környezetéből emiatt is tartották zseninek. A kaliforniai Palo Altoban egy kollégája, George Dantzig amerikai tudós filmünk forgatása közben említette nekünk, hogy tudóstársai többsége a vizualitás nyomán halad előre ismeretei, kutatása nyilvánosságra hozása során. Tehát leírja. Neumann azt mesélte neki, hogy ő hallja, amin gondolkozik és csak azután írja le. Hozzá hasonló, aki így dolgozott, nem volt ismert. Ugyanakkor második felesége, Dán Klára felidézte, hogy Princetonban már évek óta a házukban laktak, mikor megkérte férjét, hogy hozzon neki egy pohár vizet. Mire Neumann kiment, majd tétovázva visszajött és azt kérdezte: „Hol vannak a poharak?” Az élet ilyen apróságaiban cserbenhagyta rendkívüli memóriája. Vagy például rajongott azért, hogy az elromlott cipzárakat megjavíthassa és ez a művelet csak perceket vett igénybe.
Az, hogy ennyire keveset tudunk róla, összefüggésben állhat azzal, hogy nehezen ismerjük el, ha valaki zseniális valamiben?
Másképp gondolkodom ezzel kapcsolatban. Például én nagy teniszrajongó vagyok, szerintem a világon szellemi értelemben a sport csúcsa a tenisz. Látott már buta teniszezőt az élvonalban? Én soha! Viszont szellemi értelemben alig ismerek hasonló intellektusú labdarúgót, ám zseniálisan futballozót rengeteget, nem véletlenül hívják őket „labdazsonglőröknek”. Gyerekkoromban úgy hozta a sors, hogy labdát szedhettem egy olyan teniszmeccsen, amelyet a svéd Björn Borg még ifjúsági versenyzőként Budapesten játszott, sőt a szünetben ütögethettem vele. Taróczy Balázzsal is jóban voltam, aki párosban wimbledoni bajnok volt. Vámos Miklóssal, az íróval is sokat játszottam. Mindegyik egyformán ronggyá vert engem, de hármuk közül teniszzseni csak Borg volt. Tehát ez azt jelenti, hogy a zseniség a természet különleges ajándéka. S persze, rengeteg irigy ember van, aki, ha hokedlira áll, sem éri fel a zseniális embert, s ezért el sem ismeri a másik kiemelkedő tudását, személyiségét.
Hogyan érthetjük meg Neumann kiemelkedő teljesítményeit, például a kvantum- vagy a játékelméletben?
Neumann a kvantumelmélettel nem mint fizikus, hanem mint matematikus foglalkozott. Fiatalon megírta A kvantummechanika matematikai alapjai című könyvét, ami e problémakör alapművévé vált. Ugyancsak fiatalon írta első tanulmányát a játékelmélet tárgykörében. Majd később életműve egyik legjelentősebb teljesítménye lett az Ausztriából emigrált Oskar Morgensternel közösen írt Játékelmélet és a gazdasági viselkedés című könyv. Ekkor 37 éves volt. Sokan értik gondolkodásának eredetiségét, zsenialitását. De a hétköznapi embereknek a szakmai megközelítés nehézségei mellett az írásai, előadásmódjának elegáns volta szinte felismerhetetlen.
Manapság sokan negatívan vélekednek az emigrációról, ugyanakkor azt látjuk, mind az öt marslakó kivándorolt, Amerikában csinált karriert.
Nem volt más választásuk. Ez az akkori politikai helyzet következménye volt, többnyire az életüket mentették. Képzelje el, hogy ha nem hívják meg Princetonba tanítani, majd kutatni a Berlinben tanuló, majd ott dolgozó Neumannt Hitler hatalomra jutása előtt, és így végleg hazajön, akkor nagy esélye lett volna, hogy Magyarországról elhurcolják Auschwitzba. Így viszont egész családját kimenthette Amerikába. Ugyanakkor ő az ellenpélda is – ahogy ez a könyvemben magyarul újdonságként szerepel –, hiszen amikor felkérték mint egy Amerikába emigrált tudóst, hogy egy lexikon számára adjon adatokat magáról, azt válaszolta: „Nem vagyok emigráns, engem professzornak hívtak meg Amerikába.”
