Robert Plomin közelmúltban megjelent „A tervrajz: hogyan határozza meg a DNS, kik vagyunk?” (Blueprint: How DNA Makes Us Who We Are. Allen Lane, 2018) című könyvével igencsak felkavarta a „gének kontra nevelés” vita évtizedes állóvízét. A viselkedésgenetika szupersztárja új könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy szüleink kizárólag a génjeikkel járulnak hozzá pszichénk és tehetségünk formálódásához, az általuk biztosított szellemi környezet fikarcnyit sem számít. Ugyanez a hatástalanság áll az iskolára is. Vajon a tudomány jelen állása alapján tényként kezelhető e merész állítás? E kérdést járom körbe ebben az írásban.
Mindegy, mivel tömik a fejünket?
Az emberi viselkedés és intelligencia meghatározottsága egy olyan kérdés, melyet a politikai korrektség legerősebb bástyái védelmeznek. Ha az emberek közötti genetikai különbözőségről beszélünk, azonnal a rasszizmusra vagy az eugenikára és az ezt gyakorlatba ültető náci "megoldásra" asszociálunk. A tények azonban nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek. Kérdés, valóban igaza van-e Robert Plominnak, hogy örökletesen elrendeltetett, milyen személyiséggel és képességekkel rendelkezünk.
A genetikai forradalom előtti időket egyértelműen a neveléspárti pszichológiai nézőpont uralta. Általános vélekedés volt, hogy tiszta lappal születünk, a szociális hatások írják tele agyunkat és ezáltal határozzák meg a viselkedésünket. Pedig Freud az ösztönök szerepének hangsúlyozásával már korábban felhívta a figyelmet a biológiai tényező fontosságára. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika kérdőjelezte meg elsőként ezt az idilli, kultúra-központú világképet. Az iker- és adoptáció-kutatásairól elhíresült tudományterület rendre a genetikai komponens komoly szerepét hozza ki, bármilyen viselkedés vagy készség kialakulását is vizsgálja. Fő módszerét az egymástól kora gyermekkorukban elszakított egypetéjű ikrek alkotják: az azonos genetika különböző szülői környezetben megmutatja, hogy mi a nevelés szerepe. Hasonlóan, az örökbefogadott és saját gyerekek összehasonlításából a genetikai különbségekre következtethetünk, hiszen a környezet ugyanaz.
Plomin nem tagadja ugyan a környezeti hatások szerepét, de úgy véli, hogy a véletlenszerű, egyedi események sokkal fontosabbak, mint a rendszeres hatások, például a család és az iskola. A legújabb ikerkutatások szerint nem számít, milyen szülői környezetbe adoptálták az ikrek egyik tagját, az alapvető személyiségvonásai és képességei ugyanazok maradnak, mint a más szülő által felnevelt testvéréé. Magyarul, eleink csupán a génjeikkel járulnak hozzá ahhoz, kik leszünk, de a nevelési módszereikkel nincsenek lényeges hatással az elménk fejlődésére. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A környezet kimozdíthatja ugyan ideiglenesen a viselkedést a génjeink által kijelölt útvonalról, de idővel visszaalakulunk azzá, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket. Ez egy színtiszta genetikai determinizmus, noha maga Plomin tagadja e vádat, ha szembesítik vele.
Plomin kedvenc mondása szerint „a szülők számítanak, de nem okoznak különbözőséget”. Itt felmerül a gyanú, hogy ez az állítás nem teljesen ugyanaz, mint az eredeti, t. i., hogy a szülők hozzájárulása szellemi fejlődésünkhöz mindössze egyetlen hímivarsejt és egy petesejt. A gének szerepe pszichológiánk alakulásában 50 százalék, a környezeté szintén ennyi, de a véletlen, egyedi hatások uralkodnak (45 százalék). A véletlen hatások kiszámíthatatlanok, s mint ilyenek, nem érdemes foglalkozni velük, hiszen használhatatlanok nevelési elvek kidolgozásához. A szülői és iskolai hatás elenyésző (<5 százalék), ráadásul, ezek jelentős része magyarázható genetikával – véli Plomin. Ez azt jelenti, hogy például a tudás megszerzésére való késztetéseink nem szüleink példájából erednek, hanem őket is ugyanazok a génvariánsok motiválták, mint minket, csak úgy tűnik, mintha személyes példájukat követnénk. Másrészt, korábban a környezeti hatásokat úgy tekintették, hogy azok történnek, az egyén csupán passzívan elviseli őket. A helyzet azonban az, hogy az öröklött sajátságaink alapján aktívan felfogjuk, értelmezzük, szelektáljuk, módosítjuk, sőt kreáljuk őket. Magyarul, ugyanaz a környezet különböző személyek számára más és más, illetve valójában nem is a környezet hat ránk, hanem genetikai preferenciáink alapján mi választjuk azt - állítja Plomin.
Ha csakugyan a génjeink hatása döntő a pszichológiánk és az értelmünk alakításában, az igen fontos üzenetet hordozna a neveltetésünk stratégiáját illetően: lényegében mindegy, mivel tömik szüleink és tanáraink a fejünket. Plomin saját bevallása szerint azért ragadott 30 év után újra tollat, mert szerinte a modern genetika ma már lehetővé teszi, hogy a DNS-ünkből megjósoljuk, milyen mentális sajátságokkal rendelkezünk majd. Az emberi genom 99 százaléka olyan általános sajátságokat kódol, melyekkel mindannyian rendelkezünk, a maradék 1 százalék okozza a különbözőséget, és ezáltal azt, kik leszünk. Ezt az egyetlen százalékot nevezi Plomin tervezetnek (blueprint).
Nem marionettbábként mozgatnak
A kritikánkat kezdjük ez utóbbi állítással. Először is, a DNS szerepét a viselkedés kialakításában a genetikai változékonyságra korlátozni legfeljebb módszertanilag lehet indokolt. Másodszor, ez a variabilitás az ún. pontmutációkban mindössze 0,1 százalék, melyhez, ha hozzávesszük nagyobb DNS szakaszok kiesését, beépülését és a kromoszómán belüli átrendeződését, akkor is maximum 0,5 százalék az egyének közötti különbség. E variációk zöme ráadásul semleges hatású. Másrészt viszont a gének génhálózatokba szerveződnek, melyeknek ha egyik tagja megváltozik, az hatással lesz a hálózat más tagjaira is. Magyarul, hiába egyforma két emberben egy adott gén, a génkölcsönhatások miatt mégis másként működik. A klasszikus viselkedésgenetika merev szemléletét jelzi az is, hogy - módszertanából eredően - az örökletes és a szociális faktorok hatását százalékos arányban fejezi ki. Csakhogy e két tényezőt alternatívaként kezelni hiba, mivel egymással kölcsönhatásban működnek. Noha agyunk alapszerkezetét elsősorban a DNS határozza meg, a finomstruktúrájának kialakulásához szükséges a környezet aktív közreműködése is. Itt arról van szó, hogy genetikai programunkba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások: a viselkedést irányító gének lényegében várják a külső inputokat, s eszerint működnek. Ha kora gyermekkorunkban nem, vagy nem megfelelő formában érnek bennünket a környezeti ingerek, akkor az agy és vele viselkedés fejlődése is abnormális mederben zajlik.
Szemben Plomin állításával, a modern molekuláris genetika egyelőre nem adott olyan eszközöket a kezünkbe, melyekkel génjeinkből megbízhatóan jósolhatnánk meg a viselkedésünket (lásd keretes írásunk), viszont két felfedezésével lehetővé tette, hogy szemlélet váltsunk e problémát illetően. (1) Míg korábban az egyes viselkedésjegyeket egyetlen gén hatásának tulajdonították, ma már világos, hogy a komplex jellegek számos gén apró hatásainak eredményei. Van olyan elképzelés is, mely szerint e sajátságok meghatározásához néhány gén is elegendő, de e gének az egyes személyekben eltérőek (2) Az epigenetika a DNS molekula és az azt körülvevő hisztonfehérjék kémiai módosítása, melyek szerepe a génkifejeződés szabályozása. Az egyedfejlődés, a sejtdifferenciálódás, a fizikai edzés és a tanulás mind az epigenetikai mintázatokban való változással jár, illetve e mechanizmusok által szabályozott. Mind a DNS, mind a környezet az epigenetikai módosulások útján hatnak; magyarul, a két hatás a génműködés szintjén összeér. Az agy a környezeti hatásokra leginkább nyitott szervünk. A gének és a környezet hatása tehát nem csupán a kölcsönhatásaik révén szétválaszthatatlanok, hanem a hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő: nem mindegy, hogy egy odafigyelő és motiváló, vagy egy elhanyagoló, bántalmazó szülői közegben növünk fel.
Plomin a DNS kódját egy előre elkészített tervrajzként (blueprint) képzeli el, ám ennél helyesebb az ún. recept modell, mely szerint génjeinkben az egymást követő lépések vannak megtervezve.
Plomin szerint az emberek közötti különbözőséget csupán a genetikai eltérések okozzák. Először is, a kutató kizárólag angol családokat vizsgált. Lehetséges, hogy a családok közötti különbségek nem akkorák, hogy ez jelentős hatással járjon a viselkedés és a készségek fejlődésére, ezért tesztjei valóban genetikai különbséget mértek. Bár, hozzáteszem, hogy a klasszikus viselkedésgenetika módszerei és fogalmai korántsem olyan egzaktak, mint pl. a molekuláris genetikáé, ezért nem mernék mérget venni az eredmények, ill. azok értelmezésének helyességét illetően. Számos példát felhozhatunk a cáfolatra.
A hejőkeresztúri általános iskolában az ún. Stanford-modell bevezetését követően a gyerekek sokkal jobban teljesítenek, jóval nagyobb arányban kerülnek középiskolába, mint korábban. A hagyományos „padban ül, hallgat és figyel” módszernél jóval hatékonyabb, ha a gyerekek egyéni képességeit elismerve, csoportos foglalkozás keretein belül az aktivitásukra és a kreativitásukra alapozunk. Egy extrémebb példával élve: ha a gyermekkorunkban megfosztanának bennünket a civilizáció által felhalmozott ismeretektől, valószínűleg csupán egy csimpánz csapattól is fejletlenebb közösséget lennénk képesek létrehozni, ideértve a beszéd hiányát is. A civilizációnk egyre gyorsuló ütemben fejlődik (még ha kisiklásokkal is, mint manapság az „igazság utáni” világban): a másság és az idegenek iránti tolerancia növekszik, az emberi élet egyre értékesebbé válik, a kisebbségek, a nők, a gyermekek és az állatok jogai előtérbe kerülnek. Mindez azért, mert folyamatosan szelídülünk és növekszik az értelem szerepe és az igazságérzékünk (nem genetikai okok miatt).
Ez azért lehetséges, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedés számos aspektusa szituációtól függő alternatívákban kódolt. Az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és torzsalkodni is. Nyilvánvalóan léteznek genetikai különbségek, de ezek például egyfajta érzékenységi küszöbként szolgálhatnak: vannak, akik hamarabb kezdenek el gyűlölködni a külső uszításra, mint mások. A probléma komplexitását jelzi, hogy az iskolázottság magasabb fokú védettséget biztosít a viszálykodó magatartással és az agresszivitással szemben. Megdöbbentő hír lenne, ha egy professzort kocsmai verekedésért ítélnének el. A lényeg, hogy a civilizációs progresszió és az egyéni élethelyzetek alapvetően befolyásolják, kik leszünk. Plomin persze erre azt mondja, a genetikai tervrajz (blueprint) csak a viselkedésbeli különbséget kódolja. A probléma az, hogy mentális fejlődésünk szempontjából nem tekinthetjük homogénnek a történelmi korok és a jelen kultúrák közötti különbséget, melyek még egy kultúrkörön belül is lényegesek.
Összefoglalás
A plomini világkép meglehetősen eklektikus, ellentmondásokkal teli, és a genetikai meghatározottság eszméjének szélsőséges esete. A genetikus szerint viselkedésünket felerészben a környezet határozza meg, mégis negligálja e hatást, mondván, hogy a valóban fontos tényezők megjósolhatatlan módon hatnak. Ráadásul, úgy képzeli el, mintha a gének egyfajta merev LEGO kockákként kódolnák a pszichét. A genetikai és viselkedésbeli variációk közötti százalékos természetű arány egy nyilvánvalóan helytelen szemléletet sugall. Továbbá Plomin a genetikai tényezőt leegyszerűsíti a pszichológiai különbségek kialakulására való hatással, ami nem feltétlenül helyes nézet. Mindenesetre, a kérdés, mely szerint a pszichológiánkban való különbözőséget valóban csupán a genetikai különbségek határozzák meg, feltehető. Szinte bizonyos azonban, hogy nem ez a helyzet. Véleményem szerint itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a vizsgálatokban különbözőnek vélt szociális környezet (pl. angol családok és iskolák) valójában homogénnek tekinthető a viselkedésre való hatást illetően. Ez sem feltétlenül igaz, de az igen, hogy egy nagyobb különbség már bizonyosan viselkedésbeli változékonyságot hoz létre. Plomin eredményeinek értékeléséhez először a módszertana korlátait és fogalomrendszere helyességét kellene megvizsgálni.
A gének nem csak különbséget okoznak, hanem univerzális hatással is vannak a viselkedésre, habár nem is olyan régen még úgy vélték, hogy az ősi kultúrák romlatlanok, a gonoszság és az önzés a modern társadalom eredményei. A DNS a viselkedés motivációs és preferencia-rendszerét kódolja. Ebben az értelemben a viselkedésünk programozott és így sorsszerű, hiszen a génjeink szaporodásbeli sikere érdekében cselekszünk. Noha ellenállhatnánk a gének diktátumainak, hiszen belátó intelligenciával rendelkezünk, mégsem tesszük ezt. Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.
