Amikor a magyar baloldal politikai útkeresése kerül szóba, szinte automatikusan felbukkan a populizmus fogalma, és az a kérdés, hogy vajon létezhet-e baloldali populizmus, és mi lenne a haszna. Az ezekre a kérdésekre adott egyik legelfogadottabb válaszegyüttes szerint a populizmus egy olyan eszköz lehet, amelynek segítségével a rettentően marginalizált magyar baloldal képes lehet kapcsolatokat építeni a magyar társadalom különböző elnyomásokat és kizsákmányolásokat szenvedő rétegeivel, és egy központi törésvonal mentén politikai cselekvővé próbálhatja szervezni őket. Tehát alapvetően egy politikai keretezési munkát feltételez, amelynek segítségével kikezdhető a populista jobboldal kizárólagos népképviseletet hirdető narratívája.
Miért a populizmus?
A fogalom népszerűségéhez, és legfőképp a baloldali populizmusról való párbeszédhez hozzájárult, hogy a gazdasági válság után Európában és Amerikában megjelentek és megerősödtek a baloldalt megújítani vágyó, a neoliberalizmusba belekényelmesedett szociáldemokrata pártokat leváltani akaró politikai szereplők. A Sziriza, a Podemos, Jeremy Corbyn, Bernie Sanders és Jean-Luc Mélenchon megerősödése, a portugál baloldal sikeres kormányzása sokakban reményt keltettek.
Több olyan elemet is azonosíthatunk e szereplők politikájában, amelyben a baloldal megújításán gondolkodók kiutat láthatnak:
- a hagyományos szociáldemokrácia árulása után visszahozták a politika középpontjába a termelési viszonyoknak, a javak elosztásának, a gazdaság demokratizálásának a kérdését;
- meggyőző alternatívát mutattak a pénzintézetek és nagyvállalatok által okozott károkat az állampolgárokra terhelő megszorítópolitikákkal szemben;
- tömegmozgalmi alapra helyezték a politikát;
- sikeresen szólították meg a fiatalokat, és ezzel korlátozták a (szélső)jobboldal előretörését.
Ha Kelet-Európából lelkesedünk ezekért a „baloldali populistákért”, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon tényleg a legjobb dolog-e simán csak e politikai módszernek a lemásolása, átültetése, mondjuk a magyar kontextusba. Régiónk múltja azt mutatja, hogy ez a típusú mintakövetés általában nem az előre várt következményekkel jár, sőt, gyakran ellenkező irányú folyamatokat indít be. Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a globális termelési láncok különböző, hierarchikusan rendezett pontjain ugyanazok a politikai beavatkozások másfajta eredményekkel járnak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a nyugat-európai populistának nevezett baloldali szereplők javaslatainak feltételei itthon is adottak-e, illetve ugyanazt a hatást érnék-e el.
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos
Mindebből kiderül, hogy a populizmus nem biztos, hogy a legjobb fogalmi keret, amelyben a magyar baloldal jövőjéről, lehetőségeiről gondolkodhatunk. Ha valami kiviláglik a baloldali populizmusról folytatott hazai vitákból, akkor az a párt nélküli magyar baloldaliak égető vágya egy olyan népi mozgalom megszületésére, amely képes ellentartani mind a NER antiszociális tendenciáinak, mind pedig a hivatásos ellenzék gondolattalan és üres demagógiájának. Kiolvasható annak felismerése, hogy a globálisan megerősödő új baloldal rendelkezik a hazai társadalom számára is releváns diagnózisokkal, illetve megoldási javaslatokkal. És e szempontokban valószínűleg sokkal nagyobb egyetértés van a magyar baloldaliak között, mint arról, vajon mi is az a populizmus, és mit kezdjen vele a baloldal.
Az elmúlt nyolc évben számtalan példát láthattunk arra, hogyan is működik a NER gazdaság- és társadalompolitikája. A Fidesz 2010 óta nem tesz egyebet, mint az állam erőforrásait használja arra, hogy a társadalom felső egyharmadát előnyös helyzetbe hozza, illetve gazdasági holdudvarát feltőkésítse. Ezzel párhuzamosan leépíti a magyar állam minden olyan funkcióját, amely a társadalom többségét szolgálná. A magyar állam, amelynek eredetileg az állampolgárok közösségének szolgálata lenne a feladata, egy szűk oligarchiát, illetve a társadalom legfelső rétegeit szolgálja. E tekintetben a Fidesz tökéletesen illeszkedik abba a neoliberális politikai konszenzusba, amely az elmúlt évtizedek világát jellemezte, és amely többek között a tíz évvel ezelőtti gazdasági világválsághoz vezetett. Bár hangosan hirdeti a liberalizmus meghaladását, a kormányzat gyakran nyúl olyan individualista, gazdasági liberális érvelésekhez, amelyek célja, hogy elfedjék a társadalmi struktúrák szerepét az emberek jólétében, és helyette mindent az egyénekre terheljenek.
Nincs ingyen ebéd – hangzik az elődeitől megkülönböztethetetlen kormányzati reakció, amikor a szociális védőháló leépítése kerül szóba –, a kormány nem segélyeket, hanem munkát ad, hogy mindenki gondoskodhasson saját magáról. Eközben a fideszes holdudvar és a nagy multik milliárdos „ingyen ebédeket” kapnak, Orbán Viktor pedig barátjától méregdrága repülőutakat, ha épp focimeccsre menni támad kedve. Ami persze szigorúan „magánügy”, és véletlenül sem arról szól, hogyan folyik közös pénzünk az egymással szimbiózisban élő politikusok és üzletemberek amúgy is teli zsebeibe. E jelenségekre nem elegendő azt mondani, hogy korrupció van. A baloldali populizmus támogatói jól látják, hogy az elosztási kérdések átpolitizálása, és az állam szolgáltató intézményeinek megerősítése nélkül nincs kiút a NER-ből.
Meghaladott viták
Ezek a dolgok persze sokunk számára évek óta világosak, a probléma inkább az, hogy e felismerésekből hogyan lesz politika. És ez az, amire valójában az egész baloldali populizmusos nem mutat konkrét kiutat. Világos, hogy széles tömegmozgalom nélkül nem újulhat meg a magyar baloldal, de ezzel párhuzamosan nem biztos, hogy a sikeresebb nyugati példák átültethetők lennének hazai kontextusba.
A közösségi önszerveződés lehetőségei mind a passzivitáson alapuló Kádár-rendszerben, mind pedig a posztszocializmus „ember embernek farkasa” versenyhangulatában csak sorvadtak. Ezeket a közösségi cselekvési mintákat nem lehet csak úgy beleálmodni a magyar társadalomba. További nehézség, hogy a közösségi önszerveződés erősen osztályfüggő. Miközben a közép-európai félperiféria vagyonos rétegei a nyugati centrumországokban is vagyonosnak számítanának, az itteni alsóbb osztályok a centrumbéli alsóbb osztályokhoz képest rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Így az önszerveződéshez szükséges szabadidő, anyagi és szimbolikus erőforrások is kevésbé állnak rendelkezésükre. Tehát az a mód, ahogyan Sandersnek, Corbynnak vagy Mélenchonnak tömegmozgalmat sikerült építenie, nem áll a kelet-európai baloldaliak rendelkezésére. Csupán egy jobb világ ígéretével, az ideák harcában folytatott küzdelemmel nem lehet mozgósítani a magyar társadalomnak azt a kétharmadát, amely a NER és az azt megelőző posztszocializmus kárvallottjaiból áll.
A narratívákon túl szükség van valami másra is, például arra, hogy egy esetleg megszülető baloldali mozgalom közvetlen, rövid távon is értelmezhető támogatást nyújtson az emberek által folytatott materiális küzdelmekben. Egy jövőbeli magyar baloldalnak tehát olyan mozgalmakból kell kinőnie, amely nem csupán egy jobb Magyarországot ígér, de mikroszinten meg is teremti annak csíráit.
Ilyen csírákra van példa országszerte. A Város Mindenkié csoport úgy harcol a lakhatáshoz való jogért, egy igazságosabb lakáspolitikáért, hogy közben közvetlen védelmet próbál nyújtani a kilakoltatás előtt álló embereknek, illetve lakáshoz próbál juttatni hajléktalanokat. Működnek szociális szövetkezetek, amelyek nem kiszolgáltatott, elidegenítő munkát, hanem valódi önrendelkezést biztosítanak honfitársainknak. A sor hosszan folytatható. Ezek egy jelentős része nem fogalmaz meg általános politikai víziót, inkább a túlélés feltételeit próbálják megteremteni, de csírájukban épp azt az alapállítást tartalmazzák, amelyre egy ilyen politikai víziónak alapulnia kell: az emberek nem annyit érnek, amennyiük van!
Helyes a „baloldali populisták” azon megérzése, hogy ezeket a különálló és sokszor politikamentes önmeghatározású önszerveződéseket valamilyen közös mederbe kell terelni, de hogy ennek mi lenne a narratív kerete, az nem biztos, hogy a legégetőbb kérdés jelenleg. A baloldali populizmus lehetőségeiről folytatott magyar viták tehát – szerintem – hasznos tanulságokkal járnak, de el is terelik a figyelmet saját valós helyzetünk feltérképezésétől. E vitát ezen a ponton tehát tekinthetjük meghaladottnak is. Amit tovább kell vinnünk belőle az az elosztásbeli kérdések folyamatos tematizálása, a tömegmozgalmi bázisra helyezkedés vágya, és annak felismerése, hogy a végérvényesen atomizálódott, pozitív identitásoktól megfosztott magyar társadalomnak szüksége van egy új közös identitásra, melynek alapja a szolidaritás és az emberek jólétének piaci megfontolások fölé helyezése.
De nem engedhetjük, hogy saját népi beágyazottság iránti vágyaink, nyugati példák iránti lelkesedésünk bezárjanak saját populista fantáziáink buborékjába. Egy új magyar baloldal megszületése számára rengeteg történelmi feltétel adott: a globális gazdasági rend és annak magyar leágazása is egyre látványosabban támasztja alá a baloldali politikai diagnózis helyességét, és veti fel a baloldali politikai alternatíva szükségét. Sok fontos feltétel – intézményes struktúrák léte, tömegmozgalmi alap – azonban nem adott. A párt nélküli hazai baloldaliak számára tehát elsődleges, hogy ezek megteremtésén munkálkodjon. Gyakran megfogalmazott vágy e körökben egy olyan párt létrejötte, amely képes összefogni a társadalom különböző részeinek elégedetlenségeit. Ez valóban fontos intézményi feltétel, de megteremtése nem történhet felülről, az eddig ismert pártalapítási minták szerint.
Előbb mindenképp a mozgalmi kezdeményeknek, kapitalizmuson kívüli közösségi iniciatíváknak az elterjedéséhez, megerősödéséhez kell támogatást nyújtani. A párt nélküli magyar baloldalra rövid távon mindenképp ez a „lakájszerep”, az alulról érkező, igazságosság-alapú, a kapitalizmus kereteit feszegető kezdeményezések kiszolgálójának a feladata vár.
