Azért az bizarr, hogy amikor az Interferenciák elnevezésű, hatodik alkalommal megrendezett nemzetközi színházi fesztiválra megy az ember Kolozsvárra, hatalmas WAR (háború) feliratot lát a teátrum homlokzatán. Ugyanis a rendezvény idei központi témája a háború volt. A valós háború meg az emberek közötti gyűlölködés, háborúskodás, örökös békétlenség, lélektani hadviselés is. Ahogyan ádázul egymás ellen fordulunk, és a szó szoros, vagy valós értelmében öljük egymást. Végignéztem a kilencnapos fesztivált, és bizony többször a poklok poklába is leszálltunk, miközben voltak derűs pillanatok, vagy épp tragédia vegyült - akár fekete - humorral.
Láthattuk például a kolosszális litván művész, Eimuntas Nekrošius, Kurafiak című rendezését, amibe még épp beállított egy új színészt, majd két nappal a fesztivál kezdete és egy nappal a 66. születésnapja előtt, hirtelen meghalt. Mintha érezte volna mi történik, mert a produkció első mondata az, hogy „hé halál!” És egy özvegyasszony áll a középpontjában, sok tekintetben az ő vízióját, életét látjuk, miközben a halott férje végig ott fekszik az ágyon. Na jó, időnként kísértetiesen feltámad, és tovább szítja a békétlenséget. Nyughatatlan látomás a Saulius Šaltenis által írt, a Klaipėda Drama Theatre által játszott litván darab, balladisztikus, sötét vízió, fájdalmas, maró humorral, idegtépő zenével, festőien borongós képekkel, ami oly jellemző volt Nekrosiusra, például korszakos Hamletjére, melyben a színpad tetején elhelyezett hatalmas jégtömb folyamatosan ráolvadt a szereplőkre, egy dermesztő világ jelképezve, de a reményt is megpendítve, hogy tán olvadóban a jégvilág.
De a mostani produkciók zöme mégiscsak arról regél, hogy az olvadás oda, az eljegesedés tán mindennél erősebb. Erről szól a Kolozsvári Állami Magyar Színház új produkciója, A velencei kalmár is, Tompa Gábor rendezésében. Ő a mai hideglelősen racionális pénzvilágot ötvözi azzal, hogy az embereknek mégiscsak vannak érzelmeik, akár felhorgadóak, melyek ütköznek a hideg célszerűséggel, és ez folyamatos konfliktusokhoz, pusztító gyűlölködéshez vezet. A barátja miatt magát adósságba verő Antonio makulátlanul szabott, frissen vasalt öltönyt viselő magabiztos üzletember, aki már ott ül előttünk, amikor belépünk a nézőtérre. Lerí róla a jólét és az önbizalom. Viola Gábor remekül eljátssza, hogyan omlik össze mindez, amikor vissza kellene adnia a zsidó uzsorásnak a kölcsönt, de nem képes rá. Shylock ragaszkodik a szerződéshez, hogy nem fizetés esetén fél kiló húst kivághat a testéből. Aztán hiába ajánlják fel barátok az adósság többszörösét, köti az ebet a karóhoz, a sértettség, a gyűlölet a pénznél is fontosabb. Bogdán Zsolt nagyszerű alakításban érzékelteti, hogy őt megalázták származása miatt, de a pénzére szükség volt, ezért eltűrték, most azonban vissza akar alázni, hadd érezze más is, amit ő. A gyűlölethullámból oda-visszaható, pusztító, megállíthatatlannak tűnő áradat lesz.
Ez a gyűlölet ott van Euripidész Iphigénia Auliszban című darabjában is, Anna Badora rendezésében, a bécsi Volkstheater előadásában is. A görögök a földdel akarják egyenlővé tenni Tróját, ennek érdekében Agamemnón a saját lányát is feláldozza az oltáron. Némiképp merész ötlet Euripidész művét egy produkcióba összevonni Soeren Voima és Stefano Massini bevándorlókról szóló Occident express című darabjával. De itt is áldozatokról van szó, akik számára kétséges a menekülés. Több jelenet is hátborzongató. Például, amikor konténerbe zsúfolnak össze „szállításra” váró szerencsétleneket. Az embercsempész meg is mondja nekik, vagy túlélik az utat, vagy nem. Ha nem, külvárosi szeméttelepen végzik. Hogy érzékletes legyen, a konténer átlátszó, így muszáj néznünk, ahogy valószínűtlen pózokban összeszorulnak a testek. Hátborzongató.
A gyűlöletnek temérdek az áldozata. Erről szól a berlini Schaubühne Együttérzés című produkciója, Milo Rau elgondolásai szerint. A színpadot hatalmas szemétkupac árasztja el, jelképezve a világ mocskát. Két oldalán két színésznő, egyikük, Consolate Sipérius, fekete, másikuk, Ursina Lardi fehér bőrű. Szinte csak állnak vagy ülnek, tényeket sorolnak, történeteket mondanak, az ember azt hinné, negyedóra múlva elalszunk. De nem és nem, nagyon nem! Döbbenetesek a tények, és kiválóak a színésznők. A tények a Közép-Keletről és Afrikából érkező szenvedőkről, a Földközi-tengerbe fúltakról, a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól adnak tudósítást, nem elhallgatva, hogy lassan annyi lesz az áldozatok száma, mint a holokausztban meghaltaké. Annyira kifejező a mimikájuk és a gesztusrendszerük, hogy feszülten figyelünk, és sokan megrendülünk a nézőtéren. Valószínűleg itt van az európai humanizmus határa, befuccsolása, miközben jó lenne hinni abban, hogy mégsem így van.
A legendás Giorgio Strehler egykori színháza, a Piccolo Teatro di Milano azért némi gyógyírral szolgál. Louis Jouvet-ét, a nagy francia színészt és rendezőt alakítja Toni Servillo az Elvira című produkcióban, amit maga is állított színpadra. A szöveg arra a hét előadásra alapoz, amit Jouvet Párizsban tartott a náci megszállás idején a színház lényegéről. Jouvet több tanórán a Don Juan azon jelenetét igyekszik betanítani, amikor Elvira betoppan a hírhedt nőcsábászhoz, és próbálja bűntelenebb életre rávenni. A Petra Valentini megformálta zsidó lány, aki évfolyamelső, de származása miatt nem léphet fel, újra és újra elmondja Elvira néhány mondatát az intencióknak megfelelően. Ezek a kissé didaktikus instrukciók pedig az érzéssel teli színház és a humanizmus bő tárházai. A bajban is gerincességre, tartásra tanítanak. Jouvet a nácizmus idején önként száműzte magát a színpadokról és közben terjesztette a humanizmust. Ahogy a fesztiválon látható produkciók zöme szintén ezt teszi, akkor is, ha segélykiáltásként borzalmak tömkelegét mutatja.
