A legújabb kori magyar futballtörténet jellegzetessége, hogy hazánk labdarúgása nemzetközi tekintetben a szünetben és szóban a legjobb. Verbálisan nemrégiben még versenyek közben is akadtak „eredményeink”, azaz a vereségek után a külföldi repülőtéren akár már döntetlen is lehetett volna a vége, a gépen már kifejezetten jobbak voltunk a győztes ellenfélnél, a hazaérkezéskor pedig sok-kevésre nyertünk. Elméletben. De már ennek a világnak is vége, mert Andorrát, Luxemburgot, Kazahsztánt, Finnországot végképp értelmetlen magyarázni, egyrészt a mérhetetlen szint miatt; másrészt, mert még abban az időben is alig akad, aki hallgatná a kifogásokat, amikor néhány százan-ezren arcpirító vereségek után is éneklik a Himnuszt.
Mivel a jövő év első Eb-selejtezője és a kvalifikációs szakasz minapi csoportbeosztása között több, mint három hónap van, az esélyek taglalásakor megint lehet élni, akár hal a vízben. Bizonyos nyilatkozatokban száguld is az a szekér, amely majdnem negyven éve elakadt a sárban, és mind mélyebbre merül az egyre növekvő dágványban. Viszont a 2020-as Európa-bajnokság mezőnyébe a selejtezőcsoportokból csak az első két hely valamelyikének megszerzésével lehet bejutni. Hogy legutóbb mikor volt Eb-selejtezőkörben minimum második a magyar válogatott? Fogóddzanak meg: 1979-ben. Abban a szériában olyan játékosok futottak ki a címeres mezben, mint Török Péter, Bálint László, Tóth József, Nyilasi Tibor, Pintér Sándor, Zombori Sándor, Fazekas László, Törőcsik András, Várady Béla. Ilyen formátumú labdarúgók Magyarországon már régóta nincsenek, és bizony a maiak sem jobbak azoknál, akik hetvenkilenc óta csupán akkor mentek valamire, amikor felemelték az Eb-létszámot, és kivételesen a csoport harmadik helye is pótselejtezőre jogosított. A szomorú tény az, hogy honfitársaink a nyolcvanas évektől kezdve ötször negyedikek, háromszor harmadikok, egyszer pedig hatodikok voltak a kontinenstorna kvalifikációs csoportjában. (S persze a vb-selejtezőkön sem ment jobban: azokon is dominált a negyedik helyezés, a kivételes második pozíció pedig a jugoszlávok elleni 1-12-be torkollt a finn fővárosi nagycirkusz feledhetetlen produkciója után.)
E lelombozó listát nézve nincs ok a bizakodásra. Reménykedni legföljebb abban lehet, hogy Szlovákia és Wales egyaránt 2016-ban debütált az Európa-bajnokságon, habár mindkettő egyenes ágon – csoportmásodikként – került a huszonnégy résztvevő közé. Előnytelen tény továbbá, hogy a szlovákok a legutóbbi vb-selejtezőkön is másodikok voltak – igaz, a legrosszabb másodikok –, míg a walesiek az egész sorozatban egyetlen vereséget szenvedtek el: az utolsó fordulóban az írektől kaptak ki otthon 1-0-ra, ezért lettek, az ünnepelni egybegyűlt cardiffi közönség nagy bánatára, harmadikok csupán. A dolgok olykor nüanszokon múlnak: a magyarokkal szintén egy csoportba sorsolt horvátok például úgy nyertek vb-ezüstérmet az idén nyáron, hogy a selejtezők utolsó fordulója előtt az tetszett valószínűnek: nemhogy a világbajnokságon, de még a csoportjukban sem szerzik meg a második helyet. Aztán idegenben győztek a mérkőzést velük azonos pontszámmal kezdő ukránokkal szemben...
Az apróságok szerepére azonban nem apellálhatunk, olyan hosszú ideje tart a nagy magyar futballböjt. Ez a legutóbbi négy (Eb- és vb-) selejtezősorozat helyezési számaiban is tükröződik: Horvátország 8 (négyszer 2.), Szlovákia 11 (kétszer 2., egyszer 3., egyszer 4.), Magyarország 12 (négyszer 3.), Wales (egyszer-egyszer 2., 3., 4., 5., ám itt jóval szembetűnőbb a fejlődés tendenciája, mint minálunk). Jelenlegi legjobbjainknak még a Nemzetek Ligája szanatóriumi légkörű, de korántsem gyógyhatású, üres lelátós C osztályában sem sikerült meghaladni a gyöngécske átlagot. Néhányan abba kapaszkodnak, amibe tudnak – vagy csak beszélnek a levegőbe –, így Marco Rossi szövetségi kapitánynak jobb a magyar sajtója, mint amilyen világbajnok és vb-gólkirály honfitársának, Paolo Rossinak volt.
Hiába, most tétmeccs-pauza van. Eljött megint a mi időnk.
Aztán márciusban újra kezdjük.
