A XXI. században kevés helyzet okoz majd annyi konfliktust, mint a nemzeti önazonosság és a technikai meg környezeti változásokra adandó globális válaszok ellentéte.
Világos, hogy a globális felmelegedés, a migráció kihívására és mindezen folyamatok hatásaira nem lehet hatásos válaszokat adni abban a keretben, amelyben az európai társadalmak immár kétszáz éve léteznek, vagyis a nemzetállamok keretében. Ám szélsőséges reakció lenne, ha az európai elit a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntené, és megpróbálna erőszakkal lenyomni ötszázmillió ember torkán valamilyen Európai Egyesült Államok-víziót.
Ez már csupán azért sem lehetséges, mert bár az Egyesült Államok nem az európai értelemben vett nemzetállam, és nem is tudott soha az lenni (hiszen az amerikai nemzet alapzata nem a közös nyelv vagy a közös terület, hanem az amerikai értékrendhez, ezen belül az alkotmányossághoz való lojalitás), ám rendelkezik egy olyan lélektani összetevővel, amellyel Európa nem: a kivételesség tudatával.
Rengetegen elemezték az amerikai kivételesség-tudatot, és már magyar szerző tollából is olvasható egy monográfia a témában: Peterecz Zoltán 2016-ban megjelent könyve, A kivételes Amerika, az amerikai kivételesség történeti bemutatása.
Ez a puritán hagyományban gyökerező mítosz, amely az Egyesült Államokat és népét úgy jellemzi, mint „jelzőtűz a dombon”, „megszentelt földdarab”, „az emberiség utolsó reménysége” (hogy csak a legtöbbet hivatkozott jelzőket ismertessük), rendkívül hiányzik az európai uniós tudatból. Nem az Európai Uniónak van kiválasztottság-tudata, amely az összeurópai identitás alapja lehet, hanem az egyes európai nemzeteknek van egyfajta kiválasztottság-tudatuk.
A magyar kiválasztottság-mítosz, amelynek évszázadokon keresztül központi eleme a „kereszténység védőbástyája” szerep volt, a lengyel nemzeti mítosz, miszerint „Lengyelország a népek Krisztusa” és „Szűz Mária a lengyelek királynője”, a francia „gloire”, Spanyolország mint „a legkatolikusabb királyság” és a többi kedvelt, populáris közhellyé koptatott nemzeti toposz aligha lesz alkalmas arra, hogy az Európai Unió identitásában összesimuljanak. Bármennyire fájdalmas is, be kell látni: a mai európai nemzetek mítoszai részben egymással szemben alakultak ki (pl. ha a spanyol király nem lehetett a „legkeresztényibb”, mert a jelző francia kollégája által már foglalt volt, ő magát kinevezte a „legkatolikusabbnak”), ezért nem lehet rájuk építeni egy összeurópai identitást.
Mennyivel könnyebb a virginiaiak, texasiak, kaliforniaiak, oregoniak dolga, mint a magyaroké, olaszoké, franciáké, svédeké! Attól még lehet valaki büszkén texasi vagy oregoni, hogy elfogadja az Egyesült Államok kivételességét a világban, a tagállamhoz való lojalitás és az össz-amerikai identitás mítoszai nem állnak ellentétben egymással. A mítoszban osztozik republikánus, demokrata párti és független, vagyis az képes nem csupán a regionális, hanem a politikai határokat is felülírni. (Témánkat szétfeszítené, ezért most tekintsünk el attól, hogy három tagállam – Texas, Alaszka és Kalifornia – rendelkezik szeparatista hagyománnyal: valójában a szeparatista mozgalmak teljesen gyengék és súlytalanok, legalábbis egyelőre, persze ez változhat közepes és hosszú távon, ám ettől még messze vagyunk.)
Egy olasz és svéd ember esetében már nem ilyen egyszerű a képlet. Elég egyetlen aktuális dilemma, hogy a nemzetállami érdekek a szövetségi elvek fölébe kerekedjenek. Az európai történelem másként alakult, mint az USA története. Európa a nemzeti konfliktusok földrésze volt, és a migráció kezelése körüli viták az utóbbi években sajnálatosan rávilágítottak arra, hogy a szolidaritás értéke milyen gyönge lábakon áll, ha az Uniót kihívás éri.
Hogy az Európai Unió miként erősítheti meg helyét a világban, és hogyan oldhatja föl a globalizáció és a nemzeti identitás ellentétét, az feladja a leckét az európai eliteknek.
Hosszú távon egyetlen megoldás kínálkozik: az idehaza Karácsony Gergely által is hivatkozott Szociális Európa víziója, egyfajta európai szociális piacgazdaság. A „szociális” jelző persze nem jelenthet csupán baloldali tartalmat, úgy kellene meghúzni a kereteit, hogy abba pragmatikus módon minél több egyéni szabadság beleférhessen, és ne álljon szemben az egyes európai nemzeti kultúrákkal. Mert azt el kell fogadni, hogy a nemzet mint közösség érték lesz a XXI. században is, és minden törekvés a nemzet erodálására szükségszerűen beleütközik az emberek ellenállásába.
Ugyanis a nemzet nem egyszerűen egy közösség, hanem egy nagy család, egy meleg tűzhely a legtöbb ember számára, amelynek értékei védendőek a jelenben is, technikai forradalom ide, migrációs kihívás meg globális felmelegedés miatti kihívások oda. Fontolják meg egy mára elfeledett baloldali politikai gondolkodó, a polgári radikális Jászi Oszkár örökbecsű szavait: „nincs antiszociálisabb gondolat, mint az, mely a már kifejlődött nemzettesteket fel akarná bontani alkatelemeire”. Nem a nemzetek elvetése, hanem egy szociálisabb Európa lehetne a válasz, ahogyan azt ma már nem kevés politikus és közgazdász is képviseli.
Természetesen a nemzeti érvrendszerbe való bezárkózás sem lehet a válasz. A nacionalizmus sovinizmussá, idegenellenességgé satnyulását senki sem ábrázolta szórakoztatóbban, mint Jules Verne, akinek Hatteras kapitány című regénye elrettentően mutatja be a nemzeti elfogultságot. A regény hőse képtelen belenyugodni abba, hogy hazája, Anglia más nemzetek mögé szorul a gyarmatosításban. Több expedíciót szervez az Északi sark elérésére. Nincs tekintettel senkire, inkább elpusztul hajójával és legénységével együtt (utóbbit kegyetlen fanatizmusával lázadásba és közvetetten kannibalizmusba, majd a zord vidéken való nyomorúságos pusztulásba űzve), mint hogy lemondjon úgymond jogos nemzeti céljáról.
Ám csalódottan kell tudomásul vennie, hogy más is a sark meghódítását tűzte ki célul: ugyanez a célja az amerikai Altamont kapitánynak, aki nem kevésbé fanatikus, soviniszta és kegyetlenségig céltudatos, mint Hatteras, ám míg utóbbit szenvedélye és növekvő csalódottsága lassan, de biztosan az őrület és monománia felé hajtja, Altamont hidegfejű és józanul számító. Mondhatjuk: a soviniszta aktivista és – ha csak hajó fedélzetén is – a diktátor kétféle típusával van dolgunk. A két kapitány vég nélkül vitatkozik, hogyan nevezzék el a mindkettőjük által felfedezett területeket. Mindketten saját nemzetük hőseit akarják névadónak.
Az angol nemzetiségű Clawbonny doktor, Hatteras hajóorvosa szelíd derűjével, természettudományos ismereteivel, finom stílusával, ember- és állatszeretetével úgy hat a két vitatkozó fanatikus környezetében, mint csillagfény a sarkvidéki éjszakában. Ő az, aki kompromisszumos javaslataival feloldja a két kapitány nevetségességig eltúlzott, valójában riasztóan kicsinyes, nemzeti gőgtől duzzadó vitáit. Az Európai Uniónak és a nemzeteknek most inkább Clawbonny-féle vezetőkre van szükségük, akik képesek közvetíteni az érdekek között.
Ha nem is lehet egy összeurópai identitást kialakítani, annyi egy szociális piacgazdaságon alapuló Európai Unióval elérhető lenne, hogy az állampolgárok jobban bízzanak mind a nemzeti elitjükben, mind az Európai Unió intézményeiben.