Ezúttal nem maradunk el a nemzetközi trendektől: a 31 éves Marquis Hill alig néhány napja tette közzé legújabb albumát (Modern áramlatok II.) a fontosabb legális internetes zeneletöltő csatornákon, s novemberi európai turnéján (régiónkból egyedüli városként) Budapestre is ellátogat. A lemez megjelenése alkalmából terjedelmes címlapinterjút közölt vele a Chicago Jazz Magazine, amely podcast-verzióban is elérhető. Hill ebben világossá teszi, hogy pályáját és zenéjét három tényező alakítja: szülővárosa (Chicago) sokszínű kultúrája, az afro-amerikai identitás újrafogalmazása, valamint a jazz és a modern irányzatok – főleg a hiphop és a slam poetry – összekapcsolása.
A dél-chicagói Chatham városrészben nőtt fel, amely az évtizedeken át asszimilálódó, majd újabban identitását kereső afro-amerikai kispolgárság otthona. „Amikor egy dokumentumfilmes kérésére megmutattam életem jellegzetes színtereit, teljesen világossá vált számomra, hogy fél évszázaddal a polgárjogi mozgalmak után nekünk, mostani fiataloknak még mindig felmérhetetlenül sok feladat maradt” – mondja Hill, aki öttagú zenekarát nem véletlenül hívja kvintett helyett Blacktetnek. Saját muzsikáját pedig nem tartja tisztán jazznek: bár felnéz a nagy elődökre, szerinte ez olyan modern, nagyvárosi zene, amit teljesen fölösleges műfaji keretek közé szorítani. „Az a fontos, hogy ne csak szórakoztasson, hanem társadalmi kérdésekre reflektáljon” – véli a trombitás. Bár a zenekar Hill nevét viseli, a tagok szinte teljesen egyenrangúak. A dobos, Makaya McCraven például maga is elismert zenekarvezető, akinek néhány hete jelent meg új szólólemeze (Universal Beings), s legalább olyan öntörvényű, mint Hill. Az altszaxofonos Christopher McBride pedig a közelmúltban – Matt Wilson dobossal közösen – Chicago emblematikus költője, a háromszoros Pulitzer-díjas Carl Sandburg emlékére adott ki lemezt, amely remek kritikai fogadtatásban részesült.
Marquis Hill nevét négy évvel ezelőttig csak szűkebb pátriájában ismerték. Előadóművészi és tanári diplomát szerzett, klubkoncerteket adott, sőt a Skiptone Records nevű független kiadónál már négy lemeze is megjelent, de a városhatáron kívül senki sem hallott róla. Épp ezért nem tartozott az esélyesek közé, amikor jelentkezett a Los Angeles-i Thelonious Monk nemzetközi jazzversenyre, amit a szakmában a legrangosabbnak tartanak. „Nem ismertem senkit a nyugati parton; demófelvételek alapján választottak ki, hogy egyáltalán indulhattam” – meséli Hill, aki fölényesen megnyerte a versenyt, s ezzel beindult a nemzetközi karrierje. A Universal Music multicéghez tartozó Concord kiadó ajánlott számára szerződést, így The Way We Play című 2016-os lemezét már világszerte terjesztették. Ezen olyan jazz-standardeket értelmezett teljesen újra, mint a Straight No Chaser (Thelonious Monk, 1967) vagy a Maiden Voyage (Herbie Hancock, 1989). Most, a Modern Flows második részével visszatért a saját kompozíciókhoz.
Infó:
Marquis Hill Blacktet
november 12. 19 és 21 óra,
A38 Hajó
