Rozsdát mart az ősz a szőlőlevelekbe, itt-ott rúzsszínt csókolt rájuk, s hogy játékos kedvét fitogtassa, egy-egy példányba kék eret is karcolt, mintha eltévedt patakocska kószált volna a Merlot-kal, Sauvignon-okkal és Kékfrankosokkal burjánzó dombokon, színekkel vidítva fel a hátrahagyott leveleket. A termést leszedték, korábban is, mint szokták, mielőtt a nyár felperzselte volna végleg a szemekben rejtőző savakat, cukros lekvárt hagyva maga után szittya borok helyett. A „szittya” errefelé a „tüzes” szinonimája, megmagyarázni senki nem tudja, éppúgy, mint a francia hordókból áradó „elegáns ízt”.
Mert hát milyen íze van az eleganciának?
Ha eljátszadoznék ezzel a szókapcsolattal, mohazöld kiskosztüm jutna eszembe, amelyik épp a térd vonalában végződik, és karcsú bokába torkolna képzeletbeli meghosszabbított vonala. Ezzel persze az ízt még mindig nem magyaráztam meg, csak az érzetet, s a bizonyosságot, hogy egy ilyen kosztüm leginkább Audrey Hepburn-ön állna jól, aki cseppet sem francia, hanem származása szerint angol és holland, Brüsszelben (brrr...!) született, anyja bárónő volt, a háborúban mégis együtt éhezett a család azokkal, akiknek korábban sem telt ételre. Világhírű divattervező álmodott rá ruhákat, de az éhező afrikai gyerekeket egyszerű fekete pólóingben, farmerben ölelte, amíg ölelhette.
Fekete a szőlősorok között frissen szántott talaj is, jó ránézni az ölnyi buckákra, igen, a munka el van végezve, jöhet a tél, a hó. Fekete gyémántrögökön bukdácsolunk a kifeszített drótok közé, itt-ott megbújik egy elfelejtett fürt, vagy pár szem, s ha elég ügyes vagyok, nem a kutya kapja be egyszerre mind a hamvaskék bogyókat, jut nekem is.
Zörgés hallik messziről, jön egyre közelebb. Nem motor zaja, nem is kis traktoré, annál diszkrétebb, elegánsabb, mintha a neszek okozója eleve bocsánatot kérne, hogy nem nesztelen suhan át a novemberi földutakon.
Kimegyünk a sor elejére, az őszvégi bimbót hozó rózsabokor tövébe leültetem a kutyát. A virág sem céltalanul van itt, hamarabb jelzi a lisztharmatot, mint bármi más, s hogy szép és illatos, az csak ráadás.
Várunk.
A kanyarban felbukkan aztán a nő. Kopott barna velocipéden ül, kopott barna ő maga is, még a fehér bőre is barna, a kitaposott bakancsa, a szeme, a keze is az, ha nem nő lenne, azt hinném, szelíd őz, aki kedvtelésből pattant biciklire. Barna gyapjúkabát van rajta, hosszított fazon, fénykorában puhaságot üzent, jelenéről kifilcesedett rojtjai beszélnek. Barna kockás sál, barna kesztyű, a zoknija is barna, ami fölött szárazra cserzett bokája villan.
Egyetlen nagy fekete folt töri meg a barnaság egységét: egy bicikligumi. A nő nyakában van, bizarr látvány, mint egy nagyra nőtt nyaklánc, alig látni a bordákat, régi darab ez, utat taposni biztosan nem való. Elsuhan mellettünk a három kerék, a nő kecsesen fogja a kormányt, látszik, kecses volt egész lénye valaha, réges-rég, amikor még nem bicikligumival és más lomokkal kellett meleget csiholnia az ócska kis kályhába, valahol itt a szőlős dombok rejtekén.