Radnóti Sándor új könyve is bevezeti olvasóját a jelentős kritikus (és esztéta) műhelyébe: elemzései szakszerű módszereket, szempontokat ajánlanak például Esterházy Péter, Kornis Mihály, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos vagy Rakovszky Zsuzsa legfrissebb alkotásainak jobb megértéséhez. S általában véve is: a mai magyar irodalom világában való alaposabb tájékozódásunkhoz.
„… ez a kritikakötet sem vonhatta ki magát az ínséges időkből, amelyben keletkezett” – jegyzi meg bevezetőjében a szerző. Rezignáltan, de az intellektus fegyelmével. Néhány írás – a témája miatt – valóban közvetlenül is reflektál az itt és most erkölcsi közállapotaira. Parti Nagy Lajos remek magyar meséit, illetve Tarr Béla megrendítő amszterdami életmű-kiállítását elemezve szükségképp kerül a középpontba a „fülkeforr és vidéke”. Houellenbecq regényének (Behódolás) bírálatában pedig a meggyőzően bemutatott szélsőségesen retrográd Európa-kritika szerez elég nyomasztó aktualitást.
„… igen rossz mondatok”, „modoros fordulatok idegesítő visszatérése”, „kényszeres akríbiával rekonstruált események”, az unalmasság kísértése – ezek az éles megjegyzések sorjáznak az egyik kritika elején, s nagyon tévedne az olvasó, ha azt hinné, valamely csetlő-botló pályakezdő első szárnypróbálgatását sújtja így a kemény ítészi szigor. Mert e fordulatok Nádas Péter Világló részletek című hatalmas művét minősítik, melyet egyébként Radnóti – miként az esszé egésze tanúsítja – megrendítően nagy alkotásnak tekint, gondolatmenetét pedig az ennek kijáró tisztelet és csodálat gesztusával zárja.
Esterházy Péter egyik utolsó könyvét (Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat) az életmű egyik csúcsának tartja, ugyanakkor részletesen és funkcionálisan boncolgatja azt, hogy az író „nem tartozik az elementáris történetkitalálók rendjébe”, „tehetsége más irányba mutat, mint a regényíróé”. Jóllehet, ennek a tézisnek itt nincs elmarasztaló jellege, mégis az alkotói karakter masszív korlátait jelzi.
Példáink jól mutatják: Radnóti kritikusi habitusában nyoma sincs a tekintélytiszteletnek. Inverze, a rendkívüli magabiztosság viszont folyvást jelen van. Épp ennek tanúbizonysága, hogy olykor ilyen közbevetésekre bukkanhatunk: „nem tudom”, „értelmén még gondolkodnom kellene”. Ilyet csak az vall meg ennyire keresetlenül, aki nem kételkedik a meglévő tudásában, abban, hogy az egyelőre megválaszolatlan kérdésekre is előbb-utóbb lesz racionális válasz.
Radnóti nem az a kritikus, aki csak a hozzá értékrendben, világlátásban közel álló alkotókról ír. Tájékozódása és orientáló igénye tágabb horizonton mozog. A kötetben erről tanúskodik a Csurka István két drámájáról, valamint Czakó Gábor + című regényéről írt bírálata. Az előbbiben azt bizonyítja, hogy a mániákus antiszemita előítélet lehetetlenné teszi valódi művek létrehozását, az utóbbiban pedig az írói ambíciók és a kreatív képességek feszültségeit állítja középpontba.
Figyelmét nem korlátozza a nagy nevekre. Kínosan megsemmisítő bírálatot írt például Gerlóczy Márton első kötetéről. De mérlegre tette a szerző újabb művét is, s ekkor jelentősen módosította, a lényeget – az írói tehetséget – illetően meg is változtatta korábbi véleményét. Ebben a szakmában természetes a folyamatos önkorrekció, része ez a kritikusi etikai kódexnek. A szerethetőség viszont nem szerepel ezen az erénytáblán.
Bevezetőjében a szerző utal arra, hogy ma már elképzelhetetlennek tartja, hogy egy-egy kritika megírása miatt megszakítsa tudományos munkáját. Ha betartja elhatározását, komoly veszteség érné a kortárs magyar irodalmat.
Infó:
Radnóti Sándor: A süketnéma Isten és más bírálatok
Magvető Könyvkiadó, 2018
