Ha magyar állampolgár lenne, bizony retteghetne a brüsszeli Bozar múzeum és művészeti központ igazgatója.
Akármilyen híres és színvonalas is a Bozar kulturális központja, ő is elkövette azt, ami a fideszes kultúrcenzorok szemében súlyos, főbenjáró bűnnek számít, s amiért Prőhle Gergelyt kirúgták a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. A Közép-Európa 1914 utáni művészetét bemutató brüsszeli tárlaton kiemelt helyre tették Bíró Mihály híres plakátját, amely a Tanácsköztársaság idején a nevezetes május elseji ünnepet köszöntötte. (S amely plakát eredetileg a Népszava részére készült, hogy aztán felnagyítva és vörös színben 1919. május elsején óriás transzparenseken jelenjen meg az utcákon.)
A többnyelvű ismertető szöveg is tárgyilagosan szól arról a forradalmi hullámról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után végigsöpört az utódállamokon, s amelynek a Tanácsköztársaság fontos része volt. Szerencsére e tény kimondása és az akkori híres plakát kiállítása Belgiumban nem jár semmilyen büntetéssel. Így a Bozar vezetése megmarad, és programjaival továbbra is évente 300 ezer körüli látogatónak kínál értékes élményt.
A közép-európai kiállítás természetesen nem politikai okokból érdemel figyelmet egy olyan szabad országban, ahol a művészetet nem cenzúrázzák fideszes cenzorok és sajtó-hiénák. A tárlat címét angolul adták meg, Beyond Klimt, azaz Klimten túl. Az alcím pedig az, hogy Új horizontok Közép-Európában. Lényegében azt mutatja be nyolcvan kiváló művész alkotásain keresztül, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása hogyan hatott az utódállamok és a belőle származó alkotók további munkásságára. Magyar szemmel talán túlzás a címbeli Gustav Klimt nevével fémjelezni a Monarchia széthullása előtti „boldog békeidőket”, de mivel Klimt éppen 1918-ban hunyt el, halála valóban egyben esett egy történelmi fordulóponttal.
Ahogy közelednek az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, Horthy Miklós hatalomra jutása és hasonló események százéves évfordulói, az úgynevezett emlékezetpolitika nyilván kiemelt szerepet kap a magyar közéletben is. Ez a kiállítás azonban nem az aktuálpolitika, hanem a mélyebb művészi igazság szempontjából közelíti meg a száz éve történteket. A kettős Monarchia művészeti élete rendkívül gazdag volt, és a korabeli modern irányzatok nagyon hasonlítottak egymáshoz Bécsben, Budapesten, Prágában, Krakkóban és a többi nagyvárosban.
A bukás és a széthullás után ezek a kölcsönhatások nem szakadtak meg azonnal, a Horthy-rendszer elől menekülő magyar baloldali művészek például először Bécsben találtak új otthonra. A húszas évek avantgárd kísérletei, folyóiratai és alkotásai is egy közös közép-európai identitást tükröztek. Ezt a közös identitást csak lassan szüntette meg a történelem a fasizmus hatalomra jutásával, a második világháborúval és a Vasfüggönnyel. A tárlatot végignézve ismét rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen gazdag a Monarchia művészeti öröksége. S mennyire a közös örökségünk nekünk, magyaroknak az osztrákokkal, csehekkel, lengyelekkel és a többi egykori társ-nemzettel együtt. A magyar progresszió mai híveit talán arra is ráébresztené, hogy mennyivel több és értékesebb volt a kettős Monarchia szellemi élete annál, mint ahogy arra egyfajta szektás balosságból ma gondolni szokás.
Magyarként különösen büszkék lehetünk erre a korra, és természetesen erre a brüsszeli kiállításra is. Nagyon gazdag a magyar anyag, amelynek egy része egyébként a Nemzeti Galériából került ki a Bozarba. A közel két tucat magyar alkotó életútja önmagában is azt mutatja, hogy milyen nagy veszteség volt számunkra a Monarchia felbomlása és a Horthy-féle kelet-európai féldiktatúra országlása.
Ha már a Tanácsköztársaság május elsejei plakátjával kezdtük, Bíró Mihály a kommün bukása után Nyugatra menekült, és csak 1947-ben tért haza Magyarországra. A nemzetközi művészeti életben legismertebb (és az aukciókon legdrágábban jegyzett) magyar képzőművész, Moholy-Nagy László is a fehérterror elől menekült el, és Chicagóban halt meg 1946-ban. Uitz Béla a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált, túlélt egy koncepciós pert, és 1970-ben költözött haza Magyarországra. A Bozar-kiállítás egyik legizgalmasabb képét jegyző Tihanyi Lajos is a fehérterror elől menekült Nyugatra, és Párizsból még az 1937-re tervezett budapesti kiállítását is lemondta.
A fasizmus hatalomra jutása után aztán sok más közép-európai művész is erre a sorsra jutott. Oskar Kokoschka például előbb Prágába, majd Nagy-Britanniába emigrált, ahol műveivel a náciellenes harcot is segítette.
A Brüsszelbe utazó magyaroknak érdemes felkeresniük ezt a kiállítást, hiszen művészeti értékein túl olyasfajta nemzeti büszkeséggel tölthet el minket, amelyet országunk mai megítélésével kapcsolatban nemigen érezhetünk a szabad világban.