Van-e rendszer? – kérdezik sokan. Van-e rendszer abban, ahogy egy Tokaj -hegyaljai, több településen elszórt faépítmény téma után pesti gigairodaház jön, aprókra óriás, tünékeny tendenciára kijózanító konkrétum, aztán most egy átalakuló főtér, ami még cseppet sem végleges?
És főleg lehet-e tanulság mindebben, a konkrét helyeken túlmutató szimbolikus tartalom … szóval valami kapaszkodó vagy csak a nagy kövér véletlen? A friss építészeti témák hol némi nyomozás után jönnek szembe, hol véletlenül, de utána mindig jön valami „fókuszálás”: ha már a helyszínen állunk, az új építményre legtöbbször, mint a környezetéből többé-kevésbé kimetszett önálló esztétikai minőségre tekintünk. Pontosabban tekintek, mert nincs ez a királyi többes szám sem, és az én adott pillanatban megejtett kimetszésem torzít, amikor például túlságosan is az újra koncentrálva tekintek - és hol lelkesen, hol szemérmesen eltekintve az azt körülölelő környezettől. Például amikor utoljára a Telecom Könyves Kálmán körúti irodatömbje kapcsán kevesebb hely jutott arra a talányra, hogy miért tüntette el maga mögé ilyen brutális gyorsasággal a Fradi viszonylag még friss arénáját vagy amikor a vele szemközti Volán pályaudvaron abban lehet mérni a újdonság bájpírjának elmúltát, hogy a korábban ingyenes felszín alatti parkoló legnagyobb részét már rég bérbe adták.
Most pedig Újpestre jöttem az új piacot és rendezvényközpontot megnézni, de egy teljesen átalakulóban lévő főteret találtam. A pillanatnyi impresszióknak engedve azt látni, ahogy az új központ hightec szögletesen óriási beton- és üvegfelületekkel a korábbi egy-kétszintes épületek fölé emelkedik. Nem egyszerű kocka vagy téglatest tömeg, az alulra helyezett piac fekvő lepényére oldalról dinamikusan kúszik fel a felső- és a rendezvényszint napsütésben csillogó üvegborítású kubusa. (Amikor ott jártam, a tetőterasz padjain a kivételesen meleg őszi napot ketten is még nekivetkőzve élvezték.) Ebből a csillogó, emeleti előcsarnokból pedig egy nagyszabású rampa – gyalogos híd – tör előre – ami úgy húsz méter után a levegőben lebegve meg is áll, mivel előtte még bontják a régi piacépületet. Csak a tervhez mellékelt mozgóképes látványanimációban érzékelni, hogy ez kifut egészen a Szent István tér közepéig, amúgy pedig a projekt egyik leglátványosabb eleme, mert a zölddel teletelepített híd alá kioszkok, árusok, kiülős helyek kerülnének.
Az épület alsó részébe került piac viszont egyelőre keresi hangulatát: bármennyire is szomorúan kisstílű volt a mára már félig lebontott régi épület, sokkal inkább piac volt, mint ez a mostani az óriás betonoszlopok alatt. Mert piac-e még az, ami inkább vásárcsarnok? Utóbbi nyilvánvalóan sokkal városibb, üzemszerűbb és higiénikusabb jelenség, nosztalgiáink mégis inkább a romantikusan szabályozatlan zsivajból, alkalmi váratlanságokból és a mindenféle árusok felbukkanásából összeálló zabolátlanabb, szeszélyesebb piaci áramlásokhoz húz vissza. Persze az egykori piacok elvásárcsarnokosodása a Garay piactól Miskolcig országos jelenség, az átalakuló piaci placcok mindig sokkal ergonómabb és modern épületrészekként térnek vissza. Újpesten is a „három az egyben” bevált konstrukciója valósult meg: ha már új piac kellett, épületébe kulturális, közösségi funkciókat is beleépítettek (lásd felül a rendezvényközpontot), ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen az az előny, hogy az állandó parkolási mizéria és a parkolóhelyekért köröző autók eltűnnek a térről – ezután a mélygarázsban parkolhatnak.
Menjünk akkor vissza újra az átalakulás közepén lévő térre, és igyekezzünk belelátni a jövőt. Amióta a Fidesz átvette az irányítást a kerületekben, szép lassan (központi erő és főleg pénz híján) kiürül a Főváros egységes koncepciója, ez elmúlt évtizedben viszont szinte minden kerület meg/visszaépítette a saját centrumát. Korábban is létezett vagy kreált központ nagyjából ott, ahol a templom meg a városháza áll – Újpesten ez éppen realitás volt, ráadásul attraktív duóban és már jóval korábban felújítva. Ez rossz annak, akinek elsősorban budapesti az identitása, mert mára igazán csak központi állami beruházások vannak a fővárosban, de jó annak, aki kispestinek, óbudainak vagy éppen újpestinek érzi magát. (Szociológiai felmérések szerint hiába élünk egy nagyvárosban, leggyakrabban csak a szűk, lokális „falunkban” mozgunk – és a kispestiek, óbudaiak, újpestiek nagyobb része is csak ritkán mozdul ki szűkebb környezetéből.)
A régi mellé, amivel Újpest büszkélkedhetett, most megépült a modern is ( igaz, az Újpesti Áruház szocreál épülete sincs távolabb innen száz méternél,), ami a rendszerváltás utáni idők „Unokáink sem fogják látni” múltorinetált, hol óvatosan, hol kevésbé óvatosan konzervatív múltteremtéséhez képest határozottan üdítő. Egy sétányra és sok zöldterületre felfűzött sokfunkciós kerületi központi térből nem lehet baj – még ha az egymást érő fesztiválok ideiglenesen telepített mobil faházacskái lassan soha el nem tűnő szereplőivé válnak a hasonló tereknek. (Ebből keletkezik az az ismerős érzés, hogy szinte az ország sok-sok különböző főtere mégis hasonló: mintha egy nyári üdülőváros, mondjuk Balatonfüred sétányánál araszolnánk borfesztivál idején.)
Az építészet mióta világ a világ, hatalmi kérdés is. A kérdés persze az: a hatalmi reprezentáción túl milyen civil tartalmak képzelhetők el egy külváros főterére? Gyerekprogram és gyűlések, megemlékezések, fesztiválok és jeles napok terepe képződik így meg… de heti hét napban mi újat kaphatnak az átlagos újpesti városlakók? A komplex közösségi belsőterek ritkulásával marad az önfeledten sétáló városlakók vizionálása, aki felkerekednek a lakótelepekről, hogy a főtér fái között sétálhassanak és a padokon ülve ropogtassák a kürtös kalácsot.
Újpest most jobban járt, az új piaccal és rendezvényközponttal dúsított főtérben ennél sokkal több a potenciál. Aztán majd itt is meglátjuk, hogy lakják be az új hardvert a használói. Az új épületet beválogatták a Média Építészeti Díja 2018 öt döntőse közé is.
