A Concerto Köln hangversenyén a barokk concertók világából adott sokszínű válogatást, bemutatva hogyan gyűrűztek az olasz hatások egészen Bach művészetéig.
Az olasz zene a XVII.-XVIII. század fordulóján olyasmi volt, mint az angolszász popzene a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Tarolt: eltüntette, átformálta még saját, korábban kialakított formáit is. Kialakította és megszilárdította a concertók, szólóversenyművek műfaját, abszolút főszereplővé tette a hegedűs szólistát. Európa, sőt mondhatni a világ zeneszerzői semmiképp sem vonhatták ki magukat hatása alól, a franciákat leszámítva mindenki igyekezett olyan olasz lenni amennyire csak tudott. Vivaldi az úttörők egyike volt, a velencei „vörös pap" – ahogy kortársai emlegették - alkotásai kortársaira nagy hatással voltak. Miután teljesen elfeledték, újrafelfedezéséhez épp az vezetett, hogy a kutatók ki akarták deríteni, ki volt az a zeneszerző, akinek jó pár művét a fiatal, tudásszomjas Bach csembalóra átírta.
A Concerto Köln különösnek tűnő műsor összeállítását az magyarázhatja tehát, hogy az alig ismert olasz, angol zeneszerzők és Bach is egyazon mintát követtek. Dall'Abaco concertója szinte megkülönböztethetetlen egy hasonló Vivaldi műtől, az angol Avison pedig fordítva dolgozott, mint Bach, ő Scarlatti csembalószonátákat írt át zenekari művekké. Marcello pedig, lévén maga is velencei, mit is írhatott volna mást, mint tősgyökeres olasz zenét. Bach azonban természetesen több volt, mint tökéletes másolatkészítő, az olasz szerzők szertelensége, esetlensége nála nem létezik, a zenei alakzatok sokkal szigorúbb formákba rendeződnek. Ez a kétféleség ki is bukott a koncerten, két teljesen eltérő világ jelent meg. Az elsőben a főszereplő maga a zenekar volt, szépen puhán szóltak a hangszerek, hallatszott összeszokott társaság beszéli itt anyanyelvi szinten – régi hangszereken játszva – biztos stílusismerettel az olasz concertók nyelvét.
Szólistának a Bach versenyművekhez a hatvanas évei második felében járó Giuliano Carmignolát hozták, aki pályája kezdetén, a hetvenes években még modern hegedűvel kezdte a barokk zenét játszani. Azután váltott, már az egyik legkiválóbb régi hangszeres szólistává vált, olaszos temperamentummal, sok rögtönzésszerű elemmel játssza például az olyan műveket, mint a Négy évszak, amelyből egy tételt most csak ráadásként idézett fel, felvillantva előadóművészetének ezt a leginkább csodálatot keltő oldalát. A hangversenyen csak harmadik számként hangzott fel először Bach mű, a két művész figyelmet fordítva Bach művének olaszos vonásaira, érzékeny formálással jelenítette meg a dallamokat, és bár már itt feltűnt Carminola hegedűhangjának visszafogottsága, illeszkedett a kettős verseny a korábbi számokhoz.
Nehezebben elfogadhatóak voltak a szólóversenyművek, kiderült Bach már nem oldható meg egy-két külsődleges eszközzel, rövidre vett hangokkal, a szokásosnál élénkebb tempóvételekkel, némi extravaganciával. Szép volt, szép a játék, de a zeneszerző univerzumának érzékeltetéséhez több kellett volna. Itt már a zenekar sem remekelt annyira, Carmignola sem volt végig makulátlan, de leginkább hegedűhangjának szerénysége volt meglepő, a szólista jószerivel alig emelkedett ki a zenekarból úgy tűnt ez nem olyan hangszer, amely egy ilyen komoly versenyművek játszásához készült.
Infó:
Dall'Abaco d-moll concerto
Avison D-dúr concerto
Bach d-moll hegedű-kettősverseny
Marcello D-dúr sinfonia
Bach a-moll hegedűverseny
Bach E-dúr hegedűverseny
Giuliano Carmignola hegedű
Mayumi Hirasaki hegedű, művészeti vezető
Concerto Köln
Zeneakadémia, október 27.
