- „A hatalom erős méreg, és nagyon régóta szedjük”

– A kötet témái sokféleképpen meghatározhatók, de alapvetően a határátlépésekhez kapcsolódnak. Miért foglalkoztatják ilyen mélyen ezek a kérdések?

– A határok egész életemben fontosak voltak. Nagyon korán rájöttem, ahol élek, ott az izoláció a legnagyobb veszély. Ma már elfelejtik az emberek, de Marosvásárhely és Kolozsvár egymástól légvonalban hetvenhét kilométerre van. Az én gyerekkoromban, ezt, ha vonattal akartad megtenni, úgy emlékszem, nyolc-tíz órát kellett utaznod, mert nem volt közvetlen csatlakozás; úgy volt megcsinálva, hogy messze legyen. Ha belegondolok, Vásárhelytől Kolozsvár messzebb volt időben, mint most Pesttől New York. Ez nagyon nagy határ volt. Azt hiszem, a határ számomra elszigetelődés, ami pedig bezártságot jelent. Emlékszem az érzésre, amikor a szüleim azt mondták, hogy átköltözünk a szomszéd negyedbe: kétségbeestem, hogy mi fog történni. S utána nem a szomszéd negyedbe költöztünk át, hanem Magyarországra. Hétszáz kilométerre a szülővárosomtól, Szombathelyre kerültem, egy határ mellé. Ez az élmény meghatározó számomra, hogy átjövünk a határon, s elvesztem ezt a beszorított biztonságot – ami tulajdonképpen egy börtön. Átkerülök a világnak egy szabadabb pontjára, ami hirtelen sokkal szabadabbá válik, mint amilyen korábban volt, mert az a határ, ami mellé kerülök – a vasfüggöny – leomlik egy évvel később. S ehhez hozzá jön az, hogy egy idő után létrejön az Európai Unió. Amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy ezek a témák újra és újra előjönnek.

– Jelenleg Berlinben él a családjával. Mennyit változtat ez a határfelfogásain?

– Tizenöt éves koromban jöttünk el Erdélyből, huszonkilenc lettem amikor megírtam a Pusztítás könyvét, és akkor kezdtem írni a Fehér királyt, ami tulajdonképpen a gyerekkoromról szól. El kellett telnie térben kétszáz kilométernek, és időben huszonöt évnek, hogy tisztán lássak. Egy írónak jó elutaznia ilyen szempontból, kicsit felejteni, és utána átengedni az emlékeket. Ezt Joyce óta tudjuk: el kellett jönnie Dublinból, hogy Dublinról tudjon írni. Most, hogy egy évre Berlinbe jöttem, könnyen lehet, hogy inkább fogok Budapestről írni, mint egyébként.

– A kötet tizenöt év novelláiból válogat. Történt változás ez idő alatt az európai, vagy a hazai rendszerekben?

– A rendszerek mindig változnak. A hatalom arra törekszik, hogy a saját szerepét maximalizálja, és ezt legjobban egy teljesen bezárt társadalomban, diktatúrában tudja megtenni. Én ebben nőttem fel, és most a világ megint hasonló irányba halad. Nagyon sok országot lehet mondani, amely úgy tűnt, hogy nyílt társadalommá válik. Törökország a legszebb példa: tíz évvel ezelőtt voltam ott, s akkor úgy tűnt, hamarosan az Unió részévé válik, legalábbis rálép erre az útra visszavonhatatlanul. Mikor ott voltam, egy modern Isztambult láttam, aztán elmentem vidékre, ott azonban egy írásomat már nem olvashattam fel, mert azt mondták, rossz példát mutat a török ifjúságnak. Akkor láttam, ez nem olyan egyszerű, ahogy én érzem. Az a rendszer most nagyon bezárult, egy rossz szóért börtönbe lehet kerülni, vagy akár csak azért, ha az emberről feltételezik, hogy mondott egy rossz szót. A hatalom mindig megpróbál megerősödni, néha sikerül neki, aztán néha elmúlik. Az a kérdés, hogy ez mindig ilyen ciklikus marad-e. Ebben a könyvben olykor elég pesszimista vagyok, és leírok olyan történeteket, ahol ez a ciklikusság már nem valósulhat meg. Orwell óta mindnyájan disztópiákat építünk íróként, vagy legalább megpróbáljuk. Ő kitalált egy olyan disztópiát, ahol úgy tűnik, nem változnak a rendszerek: az 1984 világa örök statikus világ, ahol a ciklikus ide-oda hajlás nem történik meg. Lehet, hogy ez a jövő. Lehet, hogy a jövő egy tökéletes diktatúra, ahonnan nincs kiút. Valahol ez vonzza is az emberiséget. Ha megnézzük, milyen sok disztópia születik, és azok milyen népszerűek, s hogy a legszabadabb társadalmak milyen lelkesedéssel olvassák ezeket, az mégis érdekes. Miért akarunk mindig a börtönről álmodni, ha szabadok vagyunk?

– Ön szerint miért?

– A fehér királlyal kapcsolatban sokszor megkérdezték tőlem: egy szabad országban hogyan lehet megérteni azt, mikor az ember a börtönökről ír. Bárcsak így működne. Az lenne az ideális, ha a könyveim nem lennének érthetőek. Ha azt mondaná valaki: ilyen nincs, ezt nem lehet megérteni; ez a negyedik dimenzió, hogy valaki a hatalmával visszaél; mi a hatalom, ezt nem értjük... De értjük. Mindenki fölött gyakoroltak hatalmat olyanok, akiknek nem kellett volna, és mindenki gyakorolt mások fölött hatalmat, s lehet, hogy azt megbánta. Ez alapvető emberi kérdés. Ettől vagyunk emberek. Attól, hogy ez ellen küzdünk, vagy ezzel élünk. Ettől vagyunk jók vagy rosszak. Ez fontos mindenkinek, és nem hiszem, hogy ez országfüggő, vagy szabadságfüggő. A hatalomhoz nem kell diktatúra, ahhoz elég egy részeges apa, egy irigy báty, egy rosszkedvű főnök. Ahhoz elég egy rossz útlevél az ember zsebében, és mindjárt kiszolgáltatottá válik. Ez mindig aktuális.

– Változik bármi az emberekben a rendszerek alakulásával párhuzamosan, vagy mindig is alá-fölérendelt pozícióban határozzuk meg magunkat?

– A hatalom nagyon erős méreg, és nagyon régóta szedjük. Százezer éve élünk törzsi társadalmakban, és alig tudunk valamit erről az időszakról. De énbennem sokszor felmerül, hogy akkor mi volt, hogy telt el sok százezer év? Azt gondolom, ez a hatalomról, a törzsekről szólt; arról, hogy valaki mindig megpróbált felül lenni. Ez olyan erős reflex és ösztön, ami nagyon mélyen benne van az emberekben. Nem hiszem, hogy ez változott volna. Ami változott, hogy néha ennek ellent lehet mondani.

– A címadó novellában látjuk azonban, egy pillanatnyi szabadság elérése is mekkora küzdelemmel jár. Van értelme?

– A rendszer lenullázása a novellában csak a pillanatnyi kiszabadulás lehetősége. Azt gondolom, amíg a szabadság lehetősége megvan, addig nincs baj. Ebből a szempontból ismét Orwellre kell utalnom, ő az, aki meg tudta mutatni, mi van akkor, ha már a szabadság lehetősége sem létezik. A szabadság, mint fogalom, megszüntethető. Nem evidens. Azt hisszük, hogy evidens, mert úgy nőttünk fel; de el lehet képzelni olyan világot, mikor nincs ilyen, a fogalom is ismeretlen. Ha ez a világ eljön, akkor ezek a könyvek valóban nem lesznek olvashatóak, akkor azt fogjuk kérdezni, miről beszélnek ezek? Épp úgy, ha sose lennénk szerelmesek, hanem osztódással szaporodnánk, akkor valószínűleg nem értenénk a szerelmes regényeket.

– A kötetben számos science fictionbe hajló novellát is olvashatunk. Miért foglalkoztatja ennyire a sci-fi, mint műfaj?

– Kérdés, kinek mi a sci-fi. Nekem azt jelenti, hogy a valóság határait kicsit túllépem, vagy technikai, vagy érzelmi alapon. Nem köt a fizikai valóság, hanem el lehet jutni egy másik világba. De ez nem lényeges abból a szempontból, hogy emberekről írok; amikor a jövőben írok emberekről, arról írok, hogy mi az ember. A sci-fi ezért érdekes műfaj: gépek között talán még jobban látszik, hogy mi az ember. Mindig akartam sci-fit írni, de sosem akartam. Mindig azt akartam írni, amit látok, és néha olyan dolgokat láttam íróként, ami akár sci-fiként is olvasható volt. Én nem tudom igazán elválasztani ezt a műfajt a szépirodalomtól. Nagyon sok olyan íróm van, aki fontos nekem, akiket így is lehet olvasni. Akár Kafkára is hivatkozhatnék. Kafka sci-fi író? Beckett sci-fi író? Margaret Atwood sci-fi író? Cormac McCarthy sci-fi író? Nem, de olyan könyveket írnak, amit az is elolvashat, aki csak sci-fit olvas. Nekem az a fontos, hogy jó író legyek, és ha éppen sci-fit van kedvem írni, vagy olyan írást, amit sci-fiként is lehet olvasni, akkor hadd lehessen úgy is olvasni.

– A mindennapi történések mennyire inspirálják a sci-fi világok megalkotásában?

– Azt hiszem, ez a fajta spekulatív irodalom az, ahol a valóságon túl rejlő technikai lehetőségeket is vizsgálni kezdjük. Ez mindig akkor lesz érdekes, amikor valamilyen veszélyben van a világ. A sci-fi nagy korszaka az ötvenes évek, a hidegháború, amikor tulajdonképpen az egész világ egy gombnyomásra van a pusztulástól. Akkor lesz ez valahogy érdekes, elkezdjük vizsgálni ennek a lehetőségét. Ha a technika elpusztíthat minket, az hogyan történik pontosan: egészben fog, vagy csak falatonként fog lenyelni? Azt hiszem, megint egy ilyen korszakot élünk, a technika megint elpusztíthat minket. Egyrészt fizikailag, másrészt a lelkiismeretünket, a lelkünket is. Úgy gondolom, a technikai lehetőségek adottak egy disztópiára. A tudósok azt mondják, olyan jók ma már az MRI scannerek, hogy még nem lehet a gondolatokat technikailag olvasni, de már majdnem. Tíz éven belül megtudhatjuk, ha a megfelelő sapkát viseljük, hogy mit gondolunk. Az a fajta belső szabadság, ami a gondolat szabadsága, az sem biztos, hogy a miénk lesz. Olyan helyzetben van most a technika, hogy az olyan metafizikai kérdések, mint hogy mi az ember, és meddig szabad, újra felmerülnek.

– Hogy jönnek ebbe a képbe az angyalok?

– Nem tudom miért írtam angyalokról. Gyerekként volt egy erős angyalélményem, egyszer meg akartam lesni az angyalt, és meg is lestem. Nálunk nem a kis Jézus, hanem az angyal hozza a karácsonyfát. Nagyon vártam, és belestem a kulcslyukon, és tényleg láttam. Nyilván olyan intenzíven elképzeltem, hogy valóban ott volt. Azóta gondolkozom azon, hogy lehetne ezt az élményt megírni. Ebből született néhány ilyen novella. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mik az angyalok. Lehet, kellene írnom egy olyan novellát, ahol az angyalok vadállatok, és nem tudják, hogy mi nem azok vagyunk. Maga az angyalság nekem nagy kérdés: hogy mi az a fajta lét?

– Gyakran megnyilatkozik – akár irodalmi példák mentén – aktuális politikai, társadalmi kérdések kapcsán. Miért fontos ez önnek?

– A társadalom attól olyan, amilyen, hogy olyanná tesszük. Úgy érzem, felelős állampolgárként kötelességem beszélni, vitatkozni kérdésekről. Mindig szerettem vitatkozni: apámmal elvitatkoztam mindenféle kérdésekről, és aztán a gyerekeimmel is, a barátaimmal is. Azt gondolom, ez a közbeszéd, hogy vitatkozunk kérdésekről. S néha azt látom, az irodalom egyszerűen tud reagálni társadalmi kérdésekre, a saját írásaim és mások írásai is. Ezt nevezik kultúrának. Szövegek beszélgetnek szövegekkel, emberek beszélgetnek emberekkel, és emberek beszélgetnek szövegekkel: ebből születik a kultúra. Az a lényeg, hogy lehessen vitatkozni. Az nem jó, ha valakinek van valamilyen mondanivalója, és ahhoz úgy ragaszkodik, hogy nem is hajlandó róla vitát nyitni, csak maximum megsértődni hajlandó, ha azt valaki megkérdőjelezi. Szerintem a vita jó tanács: úgy kell fogadni, és annak örülni kell. Egész életemben ebben a szellemben próbáltam élni. És mikor az írásaimmal ezt megteszem, azt a beszélgetést folytatom, amit apámmal elkezdtem hatéves koromban.

– Működik Magyarországon ez a fajta vitakultúra?

– Működhetne jobban is.