„Amikor elkezdtem a pályámat, eszembe nem jutott azon agyalni, hogy én női szerző vagyok. Aztán ezzel fokozatosan szembesítettek, nem lehetett kikerülni. A kedvencem az volt, amikor egy ehhez hasonló irodalmi eseményen úgy konferáltak föl, hogy most pedig egy hölgy költő következik. Ez szerintem gyönyörű, nagyon hasonlít a tőgypörköltre” – humorral fűszerezve válaszolt Tóth Krisztina a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében megrendezett Létezik női irodalom? című beszélgetés kezdetén a kérdésre, hogy viszonyul saját női szerzőségének kérdéséhez. A költő, író elmondta, meggyőződése, amikor az ember ír, „valamiképp egy androgün, nemtelen lénnyé válik”. Gwenaëlle Aubry francia író, filozófus is hasonlóan vélekedett a kérdésről: sosem tette fel magának a kérdést, női vagy férfi irodalmat gyakorol. S hozzáfűzte, érdekes lehetne megvizsgálni, miért nem tesszük fel a kérdést: létezik-e férfi irodalom?
A borítón szereplő szerzői név is nagymértékben befolyásolja, hogyan olvasunk valamit – hangsúlyozta Tóth Krisztina. Nina Yargekov magyar származású francia író szerint, a témák alapján olykor lehet tippelni, de alapvetően ezek is csak berögzült sztereotípiák mentén működnek: miről írhat egy nő és miről egy férfi. Gwenaëlle Aubry hozzátette, a francia irodalomban vannak témák, amelyekhez a nők nem nyúlhatnak – ilyen például a háború –, az ő területük a szobához, az intimitáshoz, az anyasághoz, a családhoz kapcsolódik. „Úgy érzem, tabutéma nincs, illetve nem kellene legyen, mert az írás arról szól, hogy legyünk szabadok” – vélekedett Nina Yargekov. Ugyanakkor azt látja, kialakultak az emberek fejében nemesebb, és kevésbé nemes témák: a politika, a háború, a munka, a pénz – ezek tradicionálisan inkább férfi témák. Tóth Krisztina azonban közbeszúrta, szerinte egy jó regény közös emberi problémákat dolgoz fel.
A beszélgetők egyetértettek abban, a trágár vagy obszcén kifejezések használata, és a humor is megbotránkozást, kétkedést kelt női szerzők esetében. Érdemes azonban tudatosítani, hogy nem az író, hanem a szereplők beszélnek csúnyán a műben, és annak funkciója van – hangsúlyozta Tóth Krisztina. Kiemelte, azt sem veszik jó néven, ha egy női szerző szélsőséges emberi helyzeteket jelenít meg. Ha otthagyja szereplőit a szakadék szélén, azt nem tolerálják, mert az olvasó kifordul magából: „szerintem a jó irodalomnak egyetlen célja lehet, hogy kifordítsa magából az olvasót, mint egy párnahuzatot, és úgy hagyja magára. Sokan azt gondolják, egy nő ne csinálja ezt, mert a nő az anya, vigasztaljon meg. Én az irodalomban nem kívánok anyuka lenni.”
A beszélgetés végén Szederkényi Olga arról kérdezte a szerzőket, hogyan látják száz év múlva a női írók helyzetét. Nina Yargekov elmondta, nem tudja ugyan, mi lesz annyi idő elteltével, de ha lesz egy polc a könyvesboltokban a krimiknek, a sci-fiknek, a női szerzőknek és a normális irodalomnak, akkor ő mindenképp a normálisba szeretne kerülni. Tóth Krisztina egy utópisztikus válasszal állt elő: „az utópikus változatban ül a dédunokám, és a YouTubeon felvételeket néz egy ehhez hasonló beszélgetésről – maga is irodalommal foglalkozik –, és látja, hogy az volt a téma, létezik-e női irodalom. S az egésznek lesz némi poros szexepilje, mint a korai szüfrazsettek beszélgetéseinek. A disztópikus verzióban pedig ül a dédunokám – aki titokban megtanult olvasni –, kiszökött a főzőtanfolyamról, és a YouTubeon egy barátnőjével nézik a beszélgetésünket, s azt mondják: mi bajuk volt a dédiéknek, hát járhattak iskolába, és publikálhattak.”
