Minden áldott nap, ahogy közelgett a délután fél 6, amikor a papának haza kellett volna érkeznie a munkából, kezdte érezni a kellemetlen gyomorszorítást és a gombócot a torkában. Azt képzelte – ahogy múltak az évek, egyre kényszeresebben –, hogy ha nem áll kint a bejárati ajtóban, és gondolatban nem csalogatja haza az apját, biztosan eltereli a kocsma, és csak későn jön meg. Fura szaga lesz, fátyolos tekintettel, többnyire némán mosolyog majd, őt az ölébe veszi, ölelgeti, és ilyenkor valahogy sokkal jobban szereti. A mama viszont ezt egyáltalán nem szereti, és 7 óra magasságában már annyira ingerült, hogy hozzá sem lehet szólni. Ilyenkor bármitől robbanhat. Elég egy kósza hajszál a mosdóban, egy kis kilöttyintett kakaó az abroszon vagy szamárfül a füzetben.
A 8 éves Dalma számára ezek az esték szépen lassan a rettegés estéivé váltak. „Az volt a legrosszabb, amikor apa már annyira későn jött, hogy el kellett mennem lefeküdni, és nem állhattam kint az előszobában – meséli a most már közel 40 éves lány még mindig zaklatottan. – Aludni persze egészen addig nem tudtam, amíg meg nem érkezett az apám. Úgy éreztem, nekem kell megvédenem a mama rázúduló dühétől, a minden egyes alkalommal repkedő „szeméttetűktől”, „rohadtférgektől”, „kurvaanyádoktól”, no meg az anyám kezébe akadó tárgyaktól”. Ha ilyenkor az ölébe ül, gondolta, és apa megöleli, maximum ő is kap egy csokorra valót a szitkokból, hogy „takarodj el innen te is azzal a büdös állattal együtt”, de legalább a hamutál nem landol az apja fején.
Dalma tudta, hogy a pia miatt van minden – hogyne tudta volna, az anyja nap mint nap sulykolta belé, hogy „apád egy szar, jellemgyenge alkoholista” –, és hogy apa olykor túlságosan beborozik, de igazán nem értette, miért akkora baj ez. Apa ilyenkor is pont olyan aranyos, mint máskor, ráadásul annyira fáradt, hogy ha nem szólnak hozzá, 5 perc alatt elalszik…
Elfeledett gyerekek
A szenvedélybeteg családtagok mellett nevelkedő gyerekek életük végéig küzdenek a fiatalon elszenvedett traumákkal – mondta el a múlt héten egy, az „elfeledett gyerekekért” rendezett konferencián Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Sőt a statisztikák szerint több mint harmaduk később maga is függő lesz. A lét elviselhetőségének 3 alapszabálya már kisgyerekként a sejtjeikbe ivódik: ne beszélj, ne érezz, ne bízz! Úgy mindenkinek könnyebb. Az ellátórendszer a szülők felépülését támogatja ugyan, de a gyerekekkel lényegében senki sem foglalkozik. Bár 2015-ben megjelent egy gyerekeknek szánt kisregényféle Elekes Dóra tollából – A muter meg a dzsinnek el is nyerte az Év gyermekkönyve díjat –, mely sok humorral, mégis kendőzetlenül mesél a problémáról, egy olyan kislány szemszögéből, aki alkoholista anyja mellett sajátosan kalandos életet kényszerült élni –, magyar nyelvű szakirodalma, egészen idén nyárig, még csak nem is létezett a témának.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadásában néhány hónapja azonban megszületett az Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei mégis a boldogságot című kötet, amely azonnal egy konferencia ihletője is lett. Merthogy a baj sokkal nagyobb annál, sem hogy ne beszéljünk róla.
Örök tagadásban
Ahogy beszélgetünk, és jönnek elő a sok-sok évvel ezelőtti történetek, Balázs is megnyílik. Náluk mintha minden rendben lett volna. Amikor a mama annyira kiütötte magát, hogy nem tudott felkelni reggel, apa és a nagymama azt mondták, nincs jól. Talán bujkál benne valami. Balázs egész gyerekkorában attól félt, hogy az anyjának valamilyen titokzatos betegsége van, ami talán még fertőz is, mert amikor a mama kifeküdt, ő még a barátait se hívhatta át játszani. Aztán később már akkor sem, amikor épp jól volt, mert nem lehetett tudni, mikor üt be megint a ménkű. Nagyjából ugyanez zajlott Pankáéknál is, aki sokáig képtelen volt kimondani, hogy az anyja alkoholista. Kiskamasz kora óta tudta, hogy iszik, hogy sokszor nem stimmel valami, és olyankor az anyja érzelmileg teljesen elérhetetlen, de csak felnőtt fejjel jutott el odáig, hogy már ifjúsági szakemberként, számos prevenciós előadással a háta mögött, szavakba is öntse: „igen, anyám alkoholista volt”.
Frankó András családterapeuta és mentálhigiénés szakember, a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat intézményvezetője szerint a tagadástörténeteknek se szeri, se száma, Balázs és Panka története pedig egy cseppet sem egyedülálló. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat számításai szerint ma Magyarországon körülbelül 400 ezer gyerek él az övékhez hasonló családban, vagyis ahol az egyik vagy akár mindkét szülő szenvedélybeteg. „Ennek ellenére senki sem beszél ezekről a gyerekekről: a nemzeti alkoholstratégia tervezetében sem tesznek róluk említést. Ennél is nagyobb baj, hogy nincsenek számukra speciális segítő programok, és a szakemberek (pszichológusok, addiktológusok) sincsenek felkészülve a probléma kezelésére. Emellett ugyanolyan tagadásban él a társadalom is, mint a szenvedélybeteg családok – mondta Frankó –, pedig nagyon is volna miről beszélni.”
Csak a szer
A statisztikák szerint a szenvedélybetegek mellett felnövő gyermekek több mint 30 százaléka maga is függő lesz, és ugyanilyen arányban mutatnak pszichés zavarokat (szorongás, depresszió, személyiségzavarok) életük során. A felmérések szerint a függők 50 százaléka szenvedélybeteg családból jön – ma Magyarországon csak az alkoholisták száma súrolja, egyelőre alulról, az egymilliót.
Ha egy családban valamelyik szülő szenvedélybeteg, akkor ott szinte minden a szenvedélybetegség körül forog. Az ilyen szülő életének középpontjában nem a gyermeke, hanem saját maga, kábítószere és annak használata áll – mindez meglehetősen súlyosan érinti a családtagokat. A szerhasználat betör a család életébe, meghatározza, hogyan élnek egymás mellett a családtagok, vagy éppen hogyan nem tudnak többé együtt létezni. A felnőttek, ha megvan a belátás, az ellátórendszer és az önsegítő csoportok segítségére is számíthatnak, kifejezetten gyerekeknek szóló csoportfoglalkozások azonban alig vannak Magyarországon. Pedig a gyerekek sokkal nehezebb helyzetben vannak, hiszen ők, ha akarnak, sem tudnak kiszakadni a rosszul funkcionáló családból. „Nekik olyan programokat kell találni – hangsúlyozza Frankó András –, ami segíthet abban, hogy gyerekek tudjanak maradni és ne vegyenek magukra szülői szerepeket.”
Az írás a Vasárnapi Hírek eheti számában jelent meg.
