Nem Féner Tamás választotta a fotóriporteri pályát: "a pálya választott engem". A Kossuth-díjas fotóművész, aki novemberben tölti be 80. életévét, ma már inkább fényképezgető nyugdíjasnak tartja magát. Jubileumi kiállítása FÉNER 80 címmel november 15.-én nyílik a Stefánia Galériában.
Hat évtizede fotóriporter. Miért választotta épp ezt a pályát?
Fotóriporter voltam. Ma már inkább fényképezgető nyugdíjas. Ezt a pályát nem én választottam, hanem - úgy is fogalmazhatnék - a pálya választott engem. A Madách Imre Gimnáziumba jártam, s ott nagyon jó sportélet volt, országos hírű színjátszó kör működött. Előadták a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, az Antigonét, A fátyol titkait, ezt Vörösmartytól. A Tragédiában, az Antigonéban szerepeltem is. A későbbi dolgokat már inkább fényképeztem, jobb volt az úgy mindenkinek. Korábban az apámtól kapott Voigtländer fényképezőgéppel kezdtem, de ekkora már kisírtam a fatertól egy kisfilmes gépet. Némi büszkeséggel tölt el, hogy Albertini Béla fotótörténész barátom a Madách gimi anyakönyveit is átkutatva, nem miattam, kiderítette, hogy Friedman Endre, alias Robert Capa, aki maga is oda járt, még nálam is rosszabb tanuló volt. Persze nem ezért lettem fotóriporter. Néhány felvételem megjelent a Szabad Ifjúság című lapban, amelynek fotórovatát akkor Bass Tibor vezette. Amikor ’57-ben érettségiztem, nem vettek fel az egyetemre. Véletlenül összefutottam Bass-sal az EMKE előtt, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, semmit, nem vettek fel az egyetemre, mást meg nem találtam ki. Akkor ő feltette a sorsdöntő kérdést: nem akarok-e fotóriporter lenni. Mondtam, hogy de. Ennyi volt a pályaválasztásom.
Politikai okai voltak, hogy nem vették föl egyetlen egyetemre sem?
Akkor még volt a felvételiknél a politikai minősítés, én meg masszívan ”X”-esnek, „egyéb” származásúnak számítottam. Apám-anyám korábban maszek kereskedő volt, de valójában ma már én is úgy gondolom, hogy ettől eltekintve valójában nem voltam elég érett és felkészült rá.
Hol kezdte a pályát?
Nagyon sok fotóriporter emigrált, akkor úgy mondták, disszidált ’56-ban, így bőven volt üresedés a szerkesztőségekben. Bass a Lapkiadó Vállalatnál fontos pártfunkciót is betöltött és a Fotó című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Tudni kell, hogy a kiadó erős emberei között presztízscsata dúlt, ki tudja elhelyezni a protezsáltjait. Neki akkor éppen nem volt ilyen embere, s a legjobbkor botlott belém. Így kerültem a Film Színház Muzsikához, ahol majd 30 évig dolgoztam.
A kor ismert színművészei hogyan fogadták az ifjú titánt?
Sehogy. Az mindegy volt, hogy a fotópróbán három, vagy négy fotós nyüzsög a színpadon, mert akkor még a szünetekben a nekünk beállított jeleneteket fényképeztük. Volt néhány fontos találkozásom. Az egyik első riportomon Ladányi Ferenc letegezett, visszamagáztam, mire kioktatott: egy helyen dolgozunk, itt a tegezés járja. Egri Istvánról - nagyszerű színész, rendező, akinek nem véletlenül Dacos volt a beceneve - kellett portrét készítenem. Ja, ott volt a két kislánya is, Kati meg Márta. Fényképezés után Egri szigorúan nézett rám és megkérdezte, ismerem-e a Skirákat. Fogalmam nem volt arról, kik ezek az urak. Kiderült, hogy ez egy nagyon híres svájci művészettörténeti könyvsorozat. Egri letolt, hogy milyen fotós az olyan, aki nem ismeri a Skirákat. Közölte, ha van időm, beszéljek a feleségével, Terivel (Náray Teri színésznő), hogy ráér-e, s menjek fel és tanulmányozzam a Skira-köteteket, mert szerinte egy fotós nem lehet tanulatlan. Attól tartok egy ilyen helyzet ma teljesen elképzelhetetlen. Volt még néhány pozitív élményem is, de nem ez volt a jellemző. Nem tudtam megkapaszkodni a színházi világban…
Az ezredforduló után néhány évvel beszélgettem fotóriporternek készülő fiatalokkal. Többségüknek fogalma nem volt arról, kicsoda Korniss Péter, Benkő Imre, Fejes László, vagy éppen Féner Tamás. Capáról legalább néhányan hallottak harangozni. Nem lenne szükség szakmai műveltségre, legalább az elődök, a kortársak ismeretére?
Talán a szakmai és általában a szellemi igényesség hiányzik. Az újságíró-szövetség kebelében működő újságíró iskolában 1959-60-ban két évig tartott a tanítás. A tanárképző főiskola tankönyveit használtuk a közismereti tantárgyakból, a legjobb tanárok adtak elő. Hirtelen Gerézdi Rabán és Czine Mihály jut az eszembe. A újságírókkal közös tantárgyak mellett a fotóriportereknek művészettörténet tárgyuk is volt. Az újságíróknak pedig gyors-és gépírás. Végvári Lajos művészettörténész, a Képzőművészeti Főiskola művészettörténeti tanszékének vezetője, aki az újságíró iskolában is a művészettörténetet tanította, meghívott hármunkat, hogy járjunk be rendkívüli hallgatóként a Képzőművészetire. Ugyanazt tanultuk, mint a festőnövendékek, csak nem kellett rajzolnunk. Az szép is lett volna. Persze nem akarom idealizálni azt a kort: akkor sem csupa elvetélt filosz fogott fényképezőgépet a kezébe. Korniss Péter, Hemző Károly, Zaránd Gyula és annyian mások azzal az igénnyel léptünk fel, hogy a magunk módján közelítsük meg a szakmát. Igyekeztünk a fotózásról, a fotóról minél többet megtudni, mindenki a maga módján. Azután persze voltak a „sofőr” fotósok, akiket pár sikeres fénykép után főszerkesztőjük nevezett ki fotóriporterré. Derék, becsületes iparosok voltak, gondolom, ma sincs másképp. Mára már teljesen kettészakadt a sajtófotó és a kreatív fotó. Van persze átjárás, de nem jellemző. Arra talán már nincs mód, hogy az ember két párhuzamos, de egymástól meredeken eltérő életművet hozzon létre. Amit napi munkám során fényképeztem, azt 1970 után már biztosan nem állítottam ki, amit pedig mint kvázi-fotóművész készítettem, nem publikáltam sajtófotóként. A digitális fotó pedig egészen új helyzetet teremtett.
Beszélhetünk egyáltalán ma még fotóriporterekről, fotóriportokról, hiszen bárki készíthet felvételt egy okostelefonnal, amit valamelyik hírportál leközöl?
Korábban léteztek képes újságok, magazinok, ahol a képriport térben helyezkedett el. Vissza lehetett rá lapozni, nézegetni, elolvasta az olvasó a hozzá tartozó szöveget. Ma az online oldalakon nem térben, hanem időben látjuk a fotókat, mert nem látható egyszerre két fotó. Egymás után nézzük őket és az agyban fel kell építeni a fotóriport szerkezetét, amit korábban készen kaptunk. Nincs vagy alig van álló kép az online sajtóban, szinte csak fekvő kép van. Fel kell ismerni és tudatosan használni kell, mint lehetőséget. Új szabályok vannak.
Végleg vége az analóg fotózásnak, a fekete-fehér vagy akár a színes képeknek?
A digitális, illetve az analóg fotográfia sok szempontból mást jelent. Az analóg fotografálás konstruál, a digitális dekonstruál. Az analóg fényképezéskor, sok okból, igyekszel az optimális helyzetet megszervezni, a digitális eljárásnál előállítasz egy képtömeget, amiből kiválasztod az ideálisat. Persze, némi túlzással, sarkítással. Én már rég csak fekete-fehér fotókat készítek, analóg technikával. Úri passzióm.
Amerikában, Nyugat-Európában jelentős összegeket adnak a gyűjtők a híres fotósok képeiért, miközben neves hazai fotósok a külföldi árak töredékével kénytelenek beérni. Miért nem jó befektetés itthon a fotó?
Hiányzik az a meghatározó értelmiségi réteg a szakma holdudvarából, amelyik el tudná helyezni a fotót, a fotóművészetet a köztudatban. Mostanában fölbukkant egy-két bölcsész, aki szívesen foglalkozik a fotóval, de nincs igazán publikus fórumuk. A magyar fotósélet évtizedekkel lemaradt a világ élvonalától. Még mindig a MADOME, a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete normái szerint gondolkodunk, pedig rég megszűnt. Műtárgyként forgalmazható kép, Kertész, Brassai, Munkácsi itthon alig van. Ahhoz, hogy valaki piacképes legyen, „meg kell csinálni”. Az pedig nem olcsó mulatság. Ha van piac, az általában a nyugatról visszaigazolt nagyokban lát fantáziát, vagy - nyilván a kereslet okán - az intermediális fotóban, amit igazán sikeresen képzőművészek művelnek. Nincs polgárság sem, amely gyűjtőként megjelenhetne. A fotóalbumok talán valamelyest segíthetnének a fotóművészet, a -kultúra népszerűsítésében, de saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a kiadók érdeklődése addig tart, míg felveszik a pályázati pénzeket egy-egy albumért, majd egyáltalán nem foglalkoznak a terjesztéssel, az is csak vinné a pénzt. A képet természetesen ingyen várják, hiszen az ember örül, ha egyáltalán megjelenhet. A szöveget pedig az írja a kiadóban, aki épp ráér. A könyv azután megjelenik filléres antikváriumokban, vagy megy a zúzdába, az is hozza a pénzt. Nem anyagiasság van emögött, hanem egy művészeti ág és művelői meg-, pontosabban meg nem becsülése. Persze a lapok szerkesztőségei sem a bőkezűségükről ismertek. Mindenkinek van jó néhány színes története e tárgykörben.
Ha már a könyveknél tartunk, a rendszerváltás előtt megjelent az „… és beszéld el fiadnak… (Zsidó hagyományok Magyarországon)” című kötete, amelyhez a szöveget a kiváló tudós, Scheiber Sándor írta. A Kádár-korban ez a téma nem volt épp felkapott, hogyan tudta megjelentetni a könyvet?
Akkor elsősorban nem a zsidóságról akartam könyvet készíteni, hanem egy élő közösséget szerettem volna bemutatni a ’80-as évek elején, amikor a létező szocializmus álközösségei már kiürültek. Visszamentem a zsinagógába, ahová gyermekkoromban én is jártam. Nem volt könnyű feladat, főleg a közösség bizalmát elnyerni, de végül elfogadtak... Az igazság az, hogy nem is tudtam, milyen aknamezőn járok. Azóta olvasott könyvekből jöttem rá, hogy az akkor megmagyarázhatatlannak tűnő ellenségességgel viselkedő egyházi vezetők milyen szörnyű politikai nyomás alatt álltak. De ezért, főleg utólag, nem neheztelek rájuk. Scheiber, aki a könyvemet írta, kivonta magát e nyomás alól. A hivatalos mellőzés volt ezért a büntetése. Egyébként a fotósorozatból eredetileg kiállítást akartam rendezni, a Néprajzi Múzeum, Hoffmann Tamás fel is vállalt. Amikor már állt a kiállítás, Aczél György be akarta tiltani, de volt néhány ember, aki meggyőzte, nagyobb botrány volna, ha betiltják, mintha néhány hétig kint vannak a képek a falon. A kiállítás alatt találkoztam Kemény Zoltánnal, aki akkor a Corvina művészeti vezetője volt, az ő javaslatára a kiadó megjelentette a zsidóságról készített fotósorozatom. Összesen öt vagy hat kiadásban három nyelven jelent meg.
Mennyire osztja meg a fotós társadalmat a „kulturkampf”?
Nem tudom, mert nincs fórum ahol ez kiderülne. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) berkeiben a fotósok a maguk világában élnek, a Magyar Fotóművészek Szövetsége lényegében szerepét vesztette, valamikori szerepeit a szakma egy részére vonatkoztatva az MMA vette át, az újságíró szövetség fotóriporter szakosztálya pedig, hát van. Mindenki magányos harcosként próbál a víz felett maradni.
Létezik-e udvari fotóművészet, lehet-e érvényes képeket készíteni a hatalom árnyékában?
Heinrich Hoffmann, Hitler udvari fotósa nagyon jó fényképész volt, Leni Riefenstahl különösen élete vége felé, a Hitleráj után - amikor filmszínésznő és jelentős rendező volt - fotográfusként szerzett magának nevet. De, legalább szakmailag, nekünk se kell szégyenkeznünk a Rákosi-, a Kádár-korszak protokoll-fényképészei miatt. Ez egy szakma. Az egyetemen kérdezték tőlem a gyerekek, el lehet-e menni dolgozni, mondjuk egy jobboldali laphoz. Mondtam nekik, gyerekek, hogyne lehetne. Az is egy kenyér. Ha nincs az elveid ellen, akkor csináld. De persze, van egy mondás, ha kiállsz az utcasarokra, ne csodálkozz, ha leszólítanak. Aki nagyon „beleáll” egy történetbe ne csodálkozzon, ha, ha esetleg kiderül, hogy másik történet már nem lesz. Ahogy Faludi Ferenc írta: „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj. ” Milyen jó, ha a gimiben az embernek jó magyar tanára volt, nevezetesen Bada Gyula. A háború előtt a baloldali szemléletű fotósok többnyire a kevés sajtónyilvánosságot - azt is inkább külföldön - kapó szociofotó területén mozogtak, míg a sajtófotóban többnyire a konzervatív „magyaros stílus” képviselői. Néhány polgári lapnál is ezt a szemléletet vállalók dolgoztak, nem kevés empátiával a kiszolgáltatottak sorsa iránt. Persze belefért a "kormányzó" születésnapi operaházi ünneplése is a repertoárba, de hát… Mindenekelőtt Escher Károlyra, Bojár Sándorra gondolom, de folytathatnám a sort. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy itt nem lehet nagy pályát befutni, és soha nem is lehetett. Lehet vállalni a kockázatot és venni a betyárbútort. Azért azzal számolni kell, hogy egy-egy Capára, André Kertészre, Brassaira sokkal több kudarcos élet jut.
