Hogy értelmezi Palkovics László innovációs és technológiai miniszter kijelentését, miszerint a Corvinus tervezett működési modelljét kiterjesztenék az egész magyar felsőoktatásra?
A magyar felsőoktatás széles körű ki-és átszervezése látszik kibontakozni, ami a miniszterelnök 2013-ban bejelentett „önfenntartó felsőoktatási” koncepcióját fogja megvalósítani. A HVG információi szerint nem egyszerűen a Corvinus-modell kiterjesztéséről van szó, hanem egy piacosításról, amelynek során az alapítványtól a kft.-n át a zrt.-ig számos formát alkalmazhatnak az egyetemek átszervezésére, ami egy állami megrendelési rendszerrel párosulna. Vagyis a felsőoktatási intézményeket a jelenlegi központi költségvetési státusz helyett valamilyen nonprofit szervezetté vagy forprofit (üzletszerű, nyereségorientált) vállalkozássá alakítanák át. Ez az átszervezés a pénz-és vagyongazdálkodást a szervezet kezébe adná, a gazdálkodás felelőssége a vezető egyszemélyi felelőssége lenne, és így a kancellári rendszerre értelemszerűen nem lenne szükség. (Az interjú a Vasárnapi Hírekben jelent meg.)
Éppen ez a kormány vezette be a kancellária-rendszert és igyekezett erősebb kontroll alá vonni a felsőoktatást is. Miért gondolhatták meg magukat?
A cél a felsőoktatási intézmények működésének gazdasági racionalizálása lehet, ami az állam fenntartói szerepből való visszalépését is jelenti. Ez a kormány feltételezése szerint a pénz- és a vagyongazdálkodásban a hatékonyság növekedésével fog járni. Ezek azonban csak álmok, amelyek valójában a hazai felsőoktatás szétverését fogják eredményezni. Talán nem véletlen, hogy a világon nem látunk ilyen tömegű piacosítást sehol a felsőoktatásban. A felsőoktatási intézmények mindenhol nonprofit szervezetek – egy nagyon szűk nyereségorientált réteget kivéve.
Mit veszíthetnek ezen az egyetemek?
Nagyon sokat, lényegében akadémiai jellegüket veszíthetik el az átszervezésen, cserébe azért, hogy önállóan gazdálkodhatnak. Bár a kiszivárgott anyagból ez nem derül ki, a profitorientált működés értelemszerűen megöli az akadémiai autonómiát, hiszen a gazdaságosság és a hatékonyság mindenható. Egy piaci racionalitás alapján szerveződő felsőoktatásból törvényszerűen kihalnak a gazdaságtalan, de kulturális, tudományos szempontból fontos kis bölcsész és társadalomtudományi szakok – amennyiben a rendszerben nincs tudatos oktatáspolitikai beavatkozás. Ez a veszély még a nonprofit formánál is fennállhat, ha a szervezet döntéshozó testületében nincs megfelelő képviselete az intézmény akadémiai szereplőinek.
És mi a helyzet a diákokkal?
Ők a piacosított felsőoktatáson akár nyerhetnek is, hiszen vevői helyzetbe kerülnek. A piacon pedig a vevő az úr, az ő igényeit szolgálja az eladó. Javulhat a minőség, a hatékonyság, de csak rövid távon. Az ugyanis kérdéses, hogy az akadémiai autonómiájukat vesztett intézmények valójában milyen tudományos minőséget tudnak nyújtani. Ráadásul alighanem a hallgatók nagyobb része elveszti az állami támogatást, és helyette nagy részüknek tandíjat kell fizetniük, amit felvehetnek hitelként és egy kis részük talán valamilyen ösztöndíjat is kaphat. A hitel kockázata a bekerülteket lényegesen nagyobb szorgalomra motiválja, de sokakat elriaszt a felsőoktatástól. Tehát a hatások bonyolultak, előre kiszámíthatatlanok, és sok tekintetben rombolóak.
Mindez gyakorlatilag a tandíj bevezetését jelenti, amely ellen tíz éve, 2008-ban még népszavazáson harcolt a Fidesz?
Az biztos, hogy ha mindez megvalósul, a jelenleg mintegy 160 ezer államilag finanszírozott hallgatólétszám alighanem radikálisan le fog csökkenni, és a diákok túlnyomó többsége tandíjat fog fizetni.
Lehet egy ilyen rendszert a társadalmi igazságosság szempontjait figyelembe véve működtetni?
A felsőoktatás piacosítása és lényegében általánosan tandíjassá válása nyilvánvalóan azzal a következménnyel jár, hogy a hátrányosabb helyzetű fiatalok kiszorulnak onnan, és mindez a társadalmi mobilitás megdermedéséhez vezet. Elvileg egy szociálisan érzékeny ösztöndíjrendszer tud ezen valamennyit javítani. De csak elvileg, mivel a kutatások azt bizonyítják, hogy a tandíj eleve elriasztja azokat, akik esetleg egy szociális ösztöndíjjal bejuthatnának a felsőoktatásba.
Vagyis jó eséllyel egyre kevesebb diák fog bejutni az egyetemekre, különösen, ha 2020 után valóban középfokú nyelvvizsgához kötik a bekerülést.
Igen, a kormányzat és az iparkamara diskurzusa alapján ez egyértelműen az egyik célja a jelenlegi felsőoktatás-politikának. Kevesebb hallgató képzéséhez viszont kevesebb intézmény is elegendő. Ez a folyamat alapvetően a vidéki főiskolákat – mai nevükön alkalmazott tudományegyetemeket – érinti leginkább. Rajtuk semmilyen átszervezés nem fog segíteni, nem kis részük alighanem meg fog szűnni. Esetleg egy részüket megmenthetik az önkormányzatok vagy helyi vállalatok. Bár eddig az ilyen irányú évtizedes elképzelések ellenére sem látunk erre példát.
Egy még nem publikált, a Pulzus kutatási applikációval készült kutatás szerint a 14–25 éves korosztály 35 százaléka inkább külföldi egyetemen tanulna, ha itthon és a másik országban is 400 ezer forintot kellene fizetnie szemeszterenként, de több európai országban ingyenes a felsőoktatás. Lehet-e mindennek az a következménye, hogy a külföldi egyetemek még erősebben szívják majd el a diákokat a magyar egyetemek elől?
Természetesen lehet. Az általánosan bevezetett tandíj nyilvánvalóan előmozdítja majd az ilyen mobilitást. A helyzet azonban az, hogy a külföldi tanulmányokhoz kapcsolódó megélhetési költségek miatt ez is elsősorban a jobb helyzetű, a felső középosztályba tartozó fiatalok lehetősége.
