Morognak a németek rendesen a Nemzetek Ligája kiírása miatt: szövetségi kapitányuk, Joachim Löw nemrégiben azt mondta, hogy őt az sem érdekelné, ha csapata az új sorozat A osztályából kiesne a B-be. Jürgen Klopp, a Liverpool trénere pedig „a világ legértelmetlenebb szériájának” nevezte a tornát. Az biztos, hogy módfelett nehéz követni, miképpen zajlik a bonyolult rendszerű vetélkedő. A lényeg: a 2020-as Európa-bajnokság huszonnégyes mezőnyéből négy együttes az NL ágán szerepelhet majd a tizenkét városban – Amszterdamban, Bakuban, Bilbaóban, Budapesten, Bukarestben, Dublinban, Glasgow-ban, Koppenhágában, Londonban, Münchenben, Rómában, Szentpéterváron – zajló kontinenstalálkozón.
Az UEFÁ-t nem a „kicsik” iránti szolidaritás, hanem a profit vezérli: az Eb-létszám felemelése – a költségek növekedésével együtt is – csaknem 200 millió euró többletbevétellel járt. Egyebek közt azért, mert az Európa-bajnokságon soha, régen vagy a legritkább esetben látott résztvevők messzemenően kitettek magukért: a walesiek a legjobb négy, az izlandiak, valamint az Eb-n 2016-ig nyeretlen lengyelek a nyolc közé jutottak, és az északírek, a magyarok, a szlovákok is az egyenes kieséses szakaszban búcsúztak. (Honfitársaink egyenesen csoportelsőkként kerültek a nyolcaddöntőbe, miután 3-3-at értek el a később aranyérmet nyerő portugálokkal szemben.)
A Nemzetek Ligája részben a kegyelmi pillanat széles körű illúziójának a fenntartására szolgál, ám még a kigondolók is tamáskodhatnak, hogy vajon lehet-e bármiben reménykedni két olyan, egymást követő év után, amelynek során Andorra, Luxemburg, Kazahsztán, Finnország legjobbjaival szemben is búsan baktat a brancs a bukás bevégeztével.
Ámbár a délibábok tekintetében idehaza nincs határvédelem; ha más nem is, a vágyálmok megzenésítése – fülsértően disszonáns hangokkal – úgy megy, mint a karikacsapás. A C osztályú tamperei vereséget például majdhogynem mámorító győzelemnek láttatták a kimeneteltől függetlenül a diadal harsogására szakosodott fórumok, az év első nyertes válogatott meccse, a görögök elleni hazai 2-1 után pedig Marco Rossit, az olasz importkapitányt nagyjából Guttmann Béla, Gallowich Tibor, Sebes Gusztáv vagy Illovszky Rudolf nagymesteri magasságába emelték. Elődjét, Georges Leekenst agyonszapulták; mármint az idő tájt, hogy az MLSZ a távollétében kirúgta őt. Fél évvel korábban ugyanis hasonló ováció fogadta minálunk a belga szakvezetőt, mint amilyen üdvrivalgás kíséri most az itáliai edző valamennyi lépését.
(Mondom: még a finom szabásúnak józanul nem mondható finnországi „zakót” is.) Az ujjongók nem is Rossinak hozsannáznak – ha a meglepett olasz ilyesmit feltételez, akkor súlyos tévedésben van –, hanem azt próbálják sugallni, hogy a változatlanul lejtmenetben lévő magyar futball, igenis, felfelé tart.
Ez ma több mint sportkérdés: politikai ügy. De nem könnyű a nagy ívű művek megszólaltatására kész dalárda élete. Mert hiába, hogy Finnország után sem halkult el a győzelmi ének, az európai kupaselejtezőkből megmaradt egyetlen fecskéről, a Vidiről már nem lehet ódákat gyártani, ha még az MTK-tól is sima hármast kap az együttes... (Arról a háromnegyedről meg kiváltképp képtelenség szónokolni, amely a nyári előszezontól fogva nincs versenyben. Egyébként meg nagyjából olyan minőséget képvisel, mint a hat évente – a magyar mezőnyből kivételesen – az Európa Liga csoportkörébe jutó fehérvári együttes.)
A jelenleg felkapott Rossi legnagyobb hátránya (túl azon, hogy idáig csak klubedzőként foglalkoztatták): zömmel ebből a készletből kell válogatnia. Nem mellesleg, ő maga mondta, hogy „a futball legnagyobb igazsága: a játékosok csinálják az edzőt, és nem fordítva”. Ne legyen kétségünk: amennyiben neki sem sikerül az, ami 1986 óta a túlnyomó többségnek nem sikerült, úgy őt is elmarják hamar a ma még róla dicshimnuszt zengők.
Az ejtés nálunk jól megy. A kiejtéssel ellentétben.
