Fél évvel ezelőtt a Népszavában „trumpi kardcsörtetésről” írtam a Kína ellen életbe léptetett korlátozott amerikai vámok kapcsán. Azóta a helyzet sokat romlott, nem csak a vámhatáron, hanem az Amerika és Kína közötti viszony egészét tekintve is. Minden arra mutat, hogy Donald Trump amerikai elnök egész pályás letámadásba ment át Peking ellen. A gazdasági konfliktus mellett a katonai feszültség is nőtt több ok miatt. Ezek: a B-52-es amerikai stratégiai nehézbombázók "provokatív" átrepülései a Dél-kínai-tengeren megépített mesterséges szigetek fölött; Washington újabb fegyverszállításai Tajvanba és amerikai gazdasági szankciók életbelépése Kína ellen katonai repülőgépek és rakétavédelmi rendszerek Oroszországból való beszerzése miatt. Az csak hab a tortán, hogy a Fehér Ház most már Kínát is megvádolta az amerikai választási rendszerbe való beavatkozással, illetve annak kísérletével.
Közben mind kiélezettebb stratégiai rivalizálás folyik a két ország között a csúcstechnológiai dominanciáért – amelynek súlyos biztonságpolitikai vetületei is vannak –, különösen azután, hogy Peking a "Made in China 2025" program keretében globális vezető szerepre törekszik valamennyi csúcstechnológiában, a szupergyors adatátviteltől kezdve a mesterséges intelligenciáig. Olyan technológiai szupersztárok, mint a Baidu, Tencent, Huawei, Alibaba – amelyek korábban főleg "koppintásból" éltek – egyre jobban az amerikai tech-óriások sarkában vannak. Például a Tencent "WeChat" üzenetküldő alkalmazása fölveszi a versenyt bármelyik hasonló amerikai applikációval. Tavaly a mesterséges intelligencia gyakorlati alkalmazására több vállalkozói tőkét fektettek be Kínában, mint az USA-ban. Közben Washington mind jobban korlátozza az állami kötődésű kínai befektetők vállalatfelvásárlásait a kaliforniai Szilícium-völgyben.
Az egész pályás letámadás logikusan következik Trump elnök tavaly decemberben elfogadott nemzetbiztonsági stratégiájából, amely meghúzta a vészharangot Amerika fogyatkozó katonai fölénye, valamint Kína és Oroszország "ragadozó", "revizionista" jellegű (értsd: a Pax Americana hegemóniáját kihívó) nemzetközi szerepe miatt. A stratégia "A gazdasági biztonság egyenlő a nemzetbiztonsággal" című fejezetét szinte egy az egyben Kínát szem előtt tartva fogalmazták meg. Az ázsiai ország látványos világgazdasági nyomulását, technológia-beszerzési politikáját és az Amerikával szembeni eget verő kereskedelmi mérlegtöbbletét a Trump-kormány hivatalosan a kiemelt nemzetbiztonsági kockázat szintjére emelte. (A mérlegtöbblet jelentősen továbbnőtt Trump másféléves elnöksége alatt.) Pekingi szemszögből ezt a stratégiát aligha lehet másképp értelmezni, mint egy átfogó feltartóztatási tervet, Kína Ázsián túlmutató, szuperhatalmi felemelkedésének megfékezésére irányuló törekvést. Az is.
Jelenleg a feltartóztatás fő csapásiránya a kereskedelempolitika, azon belül is a vámpolitika. Donald Trump nem kis mértékben a merkantilista "ázsiai ragadozóval" szembeni erélyes kiállásával kaparintotta meg a Fehér Házat a kínai exportcunamitól sokat szenvedő "rozsdaövezetben", a Nagy-tavak ipari hátországában. Az utóbbi hetekben Trump emelte a tétet azzal, hogy már a kínai import felére rótt ki súlyos (10 és 25 százalékos) pótvámokat, amelyek valójában Peking tisztességtelennek vélt kereskedelmi praktikái (köztük a technológialopás) miatti büntetővámok (Marco Rubio republikánus szenátor "tolvajadót" emleget). Ez év végére a teljes kínai behozatal pótvám-köteles lesz, ha Peking nem kész a feltétel nélküli megadásra, s nem hagy föl (már pedig nem fog, már csak nagyhatalmi presztízs okokból sem) a szemet szemért, fogat fogért elvű ellen-vámokkal. Ez a gazdaságtörténelem legnagyobb vámháborúja: a két leghatalmasabb gazdaság és kereskedőnemzet között, amelyek együttesen a világ GDP-jének 40 százalékát adják. Felmérhetetlen tehát a kockázat és a potenciális kár a világgazdaság számára.
Amerika nyeregben?
Kína eddigi adok-kapok válaszai ellenére Trump úgy érzi, hogy nyeregben van, Peking előbb vagy utóbb beadja a derekát. Diadalittasan mondta a napokban: "Amerika nyerésre áll, Kína már több milliárd dollárnyi vámot fizetett be az amerikai kincstárba." (Ezzel elárulta, nincs tisztában azzal, hogy az általa kirótt vámokat nem a kínai exportőrök, hanem az amerikai importőrök, végső soron pedig az amerikai fogyasztók fizetik meg.) Kiemelte, hogy míg Kínában esik a tőzsde, addig Amerikában töretlenül szárnyal, figyelmen kívül hagyva azt, hogy alapvetően egyik országban sem a vámpolitika mozgatja a pénzpiacokat.
Az elnök arra a látszólagos helyzeti előnyre épít, hogy a kétoldalú áruforgalomban Kínának négyszer nagyobb az exportja, mint Amerikának. Tehát a szemet szemért alapú ellenvám-játékban Pekingnek jóval előbb elfogynak a lapjai, mint Washingtonnak. Vajon ez azt jelenti, hogy Kína kezeket feltartva megadja majd magát, s lehajtott fejjel kapitulál Washingtonnak, ahogy erre Trump és stábja számít? Korántsem.
A valóban korlátozott mértékű vámretorzió mellett Pekingnek potenciálisan ütős ellen-fegyverei vannak, amelyek a Fehér Házat előbb vagy utóbb jobb belátásra kell, hogy bírják a konfliktusban. Az összképet kell figyelni! Amint a Financial Timesban és a The Wall Street Journalben közölt számításaim mutatják, a Kína és Amerika közötti általános gazdasági kapcsolatok sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a kétoldalú árukereskedelem, amelyre Trump egyoldalúan összpontosít. Ha tekintetbe vesszük a Kínában működő amerikai multik hatalmas volumenű eladásait a kínai belső piacon, a szolgáltatás-kereskedelemben (turizmus, oktatás, biztosítás stb.) meglévő amerikai többletet, valamit a Hongkongon keresztüli reexportot, akkor Amerikának valójában nem deficitje, hanem többlete van Kínával szemben a gazdasági összkapcsolatok szintjén. Arról nem is beszélve, hogy az USA-ba irányuló kínai árukivitel felnagyított, mivel a hivatalos kereskedelmi statisztikák "kínainak" tudják be az ott összeszerelt amerikai (és más külföldi) közbenső termékek értékét is. (Jó példa erre az Apple Kínában "gyártott" okostelefonja).
Peking ellen-fegyverei
Már csaknem félezer nagy amerikai vállalat működik Kínában, köztük olyan márkanevek, mint az Apple, Ford, General Motors, Starbucks. Számukra a kínai középosztály 400 milliós belső piaca a második legnagyobb értékesítési piacot jelenti. Nem véletlen, hogy a pekingi vezetés adut lát a hatalmas és rohamosan bővülő nemzeti piacban. A kormány számos módon megnehezítheti az ott működő amerikai cégek életét. Például informálisan megindított fogyasztói bojkottokkal: "Apple-telefonok helyett vegyünk Huaweit!" Kínában több mint háromezer Starbucks kávézó üzemel, amelyeket címzett, hazafias felhangú fogyasztói felhívásokkal hónapokon belül bezárásra lehet kényszeríteni. Korábban Japán és Dél-Korea saját bőrén tapasztalhatta meg az ilyen jellegű pekingi büntetés ódiumát. A bojkott könnyen kiterjeszthető az Amerikába irányuló kínai turizmusra is, mivel a szervezett turizmus jórészt állami kézben van. Trump abban reménykedhet, hogy a Kínában így ellehetetlenített amerikai multik hazaköltöznek majd, gyarapítva az otthoni munkahelyek számát. Valószínűbb azonban, hogy a multik – kiépített szállítási láncaik miatt is – inkább Ázsiában maradnak, Indiával és Vietnammal az élen.
Ott van továbbá Peking kezében a hagyományos valutafegyver. Minden importvámot ellensúlyozni lehet – részben vagy egészben – az exportáló ország valutájának megfelelő mértékű leértékelésével. Trump korábban úton útfélen ostorozta Pekinget a valutamanipuláció miatt, most viszont lényegében ő kényszeríti rá. A vámháború év eleji kirobbanása óta az irányított lebegtetésű jüan már közel 10 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, ezzel arányosan közömbösítve az amerikai pótvámok negatív exporthatását. Ráadásul Peking számára a leértékelés dupla csövű puska, mivel az – rárakódva az ellen-vámokra – tovább drágítja az amerikai importtermékeket a hazai piacon. És ott van még Kína vészhelyzetben bedobható "nukleáris" fegyvere: Peking csillagászati méretű amerikai adósságpapírokat birtokol, amely révén bármelyik pillanatban bedöntheti a dollárt, bár ez nem áll pénzügyi érdekében.
Végezetül itt van Trump "globális amerikai energiadominancia" nevű, kihívóan csengő energiadoktrínája, amelyben központi szerepet kapott az USA cseppfolyós földgázexportja a tempósan bővülő ázsiai LNG-piacokra. Japán után Kína a második legnagyobb LNG-importpiac a világon, s csak idő kérdése, hogy mikor kerül az élre. A gazdasági háború eszkalálódása esetén Washington elfeledkezhet a kínai energiapiacról. Peking máris visszavonta korábbi ígéretét az amerikai földgázimport jelentős fokozására a kereskedelmi mérlegtöbblet lefaragása érdekében.
Donald Trump erősen leértékeli Kínának a külső gazdasági nyomás elleni védekező potenciálját és kitartását. Ugyanakkor túlértékeli Amerikát, mint kereskedelmi szuperhatalmat, amely képes Kínát a sarokba szorítani és megregulázni. De 9 százalékos részesedésével a világexportból (Kína 13 százalékával szemben), Amerika nem kereskedelmi szuperhatalom. A globálisan feltörekvő Kína nem mutatkozhat gyengének Washington nyomáspolitikájával szemben sem a hazai, sem a világközvélemény szemében. "A kereskedelmi háborúk jók és könnyen megnyerhetők" – mondja Trump. Elveszteni azonban még könnyebb őket.
