A minap egy tudományban tisztességgel megőszült ismerős arról mesélt, hogy heten minden hét meghatározott napjának délutánján, hét lakás könyvtárszobáját váltogatva találkoznak. Tudományos alapossággal beosztják, melyikük melyik frissen megjelent könyvet, tudományos és közéleti lapot veszi meg, majd adja kölcsön a többieknek. Arra is kialakítottak már módszert, hogy ki olvashatja el először a legújabb és legeslegfontosabb művet. Kisorsolják.
Nem csupán körbeadják az új szerzeményeket, meg is beszélik az olvasottakat, nem keresve, de nem is kerülve a konfliktusokat, legyen szó akár társadalmi nemekről, migrációról, választási rendszerekről. Közéleti, politikai megnyilvánulásaik szabadok, véleménykülönbségeik néha hevesek, de sosem lépik át a szellemi közeghez méltó határokat.
Szövetségük kiindulópontja a pénztelenség volt. Ám a szükségből erény kovácsolódott, tudatos szervezés nélküli tudományos társasági élet alakult ki a hét ember hét lakásában.
Keveset tudhatunk arról, hogy milyen, szalonokban zajlott viták előzték meg azt a 193 évvel ezelőtti napot, amikor egy magyarul nem beszélő fantaszta gróf jószágának egy évi jövedelmét ajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Annyit azonban lehet tudni, hogy magyar nyelvű, nemzeti akadémiát álmodott Széchenyi István, aki úgy képzelhette, hogy a hétköznapi emberek életét befolyásoló tudomány eredményeihez rengeteg kutatómunkán és sok-sok eszmecserén keresztül vezet az út.
Csaknem kétszáz viharos és napsütéses évvel később mégis hallhatunk gondolkodók elleni politikusi kirohanásokat, láthatunk megregulázott és önmagukat megregulázni kész tudósokat, és olvashatunk gondolatrendőrségről, amit hiába tartunk sokan lehetetlennek, néhányan lelkiismeretfurdalás nélkül képesek lennének megvalósítani.
Az a hét tudós pedig talán egyszer kilép a könyvtárszobák magányából, és talál egy fantasztát, aki tudományos akadémiát alapít. Vagy héthetednyien, azaz kétharmadnyian és egyharmadnyian együtt megakadályozzuk, hogy a politikai haszonszerzés hagyja győzni Orwell rémálmát.