– A hagyományos poétasorsok felől nézve egyáltalán nem szokványos az eddigi pályája. Több – egymástól igen eltérő területen szerzett – diplomája van, változatos értelmiségi állásai voltak, az irodalommal pedig avatott elméleti szakemberként is foglalkozik. Ha a hivatásáról kérdezik, mit válaszol?
– Igen, ez sokszor valóban nehéz, szeretünk címkézni, besorolni, így működik: a világ kezelésének és megértésének technikája ilyen. Nem találtam még ki a címkekompatibilis, frappáns választ, leginkább igyekszem mindig eliszkolni a kérdés tömör megválaszolása elől. A világ izgalmas, tarka, életből meg egy van. Én valamiért így tudok jól működni, ebben a szellemi többlakiságban.
– Első és második verseskötetének megjelenése között több mint tíz év telt el. Ez bizony elég hosszú idő…
– Ebben több dolog is közrejátszott. Az egyik az előbb említett többlakiság, keresés, sokszor széttartó utak, kíváncsiságok. A másik, hogy most jutottam el ide, hogy ez van, hogy ezt szeretném. Az írás ad egyfajta privát megérkezésszerűségérzetet. Úgy tűnik, most érkeztem meg a saját soraimhoz. Leginkább ezt mondanám. Minden életben van egy pont, ami után már nem lehet bármit, amikor már megfontolja az ember, hogy mivel tölti az idejét.
– „Novellaregény” – olvashatjuk a Gesztenye placc alcímében, ami nem kevesebbet jelez: eddig alighanem ismeretlen epikai műfajt teremtett. Miben látja ennek a lényegét?
– A műfaj alcímbe emelése egyfajta provokáció is, no nem az olvasóé, hanem az olvasás aktusáé. Hogy hogyan is olvasunk egy szöveget. A novellaregény, ahogy én értem, egy olyan szövet, amelyben az egyes darabok önmagukban, novellaként is megállják a helyüket, működnek, de kötetbe rendezve a novellákat, kirajzolódik egyfajta regényszerű, összefüggő elbeszélői szerkezet is, egy saját, alakjait, alakzatait tekintve koherens szövegvilág. Talán a ’novellafüzér’ műfajhoz áll ez közel, és dehogy én teremtettem, elég csak Tar Sándorra gondolni, micsoda remekművek vannak arrafelé ebben a műfajban.
– Művének fiktív világa nagyon is konkrét földrajzi térhez kötődik: Gyönkhöz. Miért választotta helyszínnek ezt a tolnai települést?
– Valóban működik ott egy príma kéttannyelvű gimnázium, német-magyar. Oda jártam gimibe, ott érettségiztem. Azóta is visszajárok, szerelem lett. Ráadásul az borzasztóan izgalmas képlet, ahogy egy alig 2000 fős kistelepülésen megjelennek az ország minden részéből származó diákok, német, osztrák, amerikai tanárok. Jó kis multikulti.
– Egy látszólag roppant profán kérdés: miért isznak annyit a hősei? Tudjuk, persze, hogy a magyar irodalom távolról sem a bigott absztinencia hazája, mégis feltűnő: a mű legtöbb társasági eseménye egyben szédítő poharazgatás is.
– Erre most kellene tudnom valami okos-velőset mondani, például, hogy a poharazgatás a véges létezésben tetten érhető milliméternyi végtelenség megélésének egyik kitüntetett módja, Baudelaire például milyen szépeket írt erről. De leginkább az jut csak eszembe, hogy amiként bármekkora is legyen egy lakás, a magyar házibulik mindig a konyhába rendeződnek egy idő után, úgy a nagyobb történések is gyakran a vendéglátóipari egységekben sűrűsödnek össze.
– A Gesztenye placcban vendégszövegek is szerepelnek. Jól ismert például Esterházy Péter álláspontja a műveibe emelt jelöletlen idézetekről. Kíváncsi vagyok az önére.
– Hasonló. Milyen jó, hogy vannak ezek a sorok, hogy megírta őket valaki. Olvassuk, használjuk őket, hatnak, működnek.
– Olvasatomban a mű az ifjúság illékonyságát kiemelve – végső soron – szinte halmozza a múlandóság, a veszendőség, a mindenféle romlás elleni tiltakozás nagyon is emberi gesztusait. Itt találkozik költészete és epikája?
– Ezt nem tudom megítélni. Nemcsak azért nem, mert nem gondoltam még ezt át soha, és mert talán efféléket nem is tanácsos egy szerzőnek önmaga kapcsán végiggondolnia, merthogy – szerintem legalábbis – nincs meg az ehhez szükséges, önmagától való távolsága az embernek; hanem azért sem, amit Kosztolányi mondott. Hogy tehát „nekem egyetlen témám van, mégpedig az, hogy meg fogok halni”. Szerintem ezzel van dolgunk, bármi is legyen a műfaj. Hogy el fogunk múlni. És hogy micsoda képtelen, csodás dolog az élet, ami pont ettől a múlhatóságtól lesz olyan értékes, édes, egyszeri és megismételhetetlen.
