A Színház- és Filmművészeti Egyetem mesterszakán készült diplomafilm 1994-ben, a háború sújtotta Szarajevóban játszódik, rendezője – ahogy a sajtóbemutatót megelőző sajtótájékoztatón Szász János, egyik tanára fogalmazott – „onnan jött, háborús gyerek”.
Alig több mint ötszáz kilométerre zajlott tőlünk, de mi itt Budapesten szinte semmit nem tudtunk arról, mi történik Szarajevó ostroma idején. Éppúgy, ahogy a XX. század végi délszláv háború eseményei végig csupán furcsa fénytörésben jutottak el Budapestre. Haditudósításokkal még csak-csak találkozhatott, de az ott élők hétköznapjairól keveset tudhatott az, aki nem kötődött személyes kapcsolatok révén a volt Jugoszláviához. A pesti városlakó talán fel sem fogta, és sokunk képzelőerejét sem mozdította meg eléggé, vajon hogyan zajlanak a mindennapok áram és víz nélkül, kenyérért sorban állva, lövések hangjait szinte megszokva.
Kovács István ezt a szégyenérzettel kiegészült felismerést is előhozza a nézőben Ostrom című filmjével, amelyben nem foglal állást a hadban álló felek között, nem hirdet győztest, nem talál és oszt igazságot. A 23 perces alkotás főszereplője egy bosnyák nő, aki vizet szeretne találni ahhoz, hogy várva várt randevúja előtt hajat moshasson. A terv azonban lesújtó és felemelő pillanatokat, megaláztatásokat és életveszélyes akadályokat gördít elé. Múltja, családi élete egy-egy mondatban sejlik fel csupán, nem akar világmegváltani, nem akar dívává válni, csak nő akar lenni ismét – frissen mosott hajjal. Nem akar mást, mint visszakapni a méltóságát.
