Goethei kutatószenvedéllyel párosuló miskini transzparenciájú, kivételesen bölcs, de magát mindvégig tanítványnak valló, holisztikusan látó s elképesztően sok mindent tudó, empatikus és komoly, ám villámszellemesen vitázó, a világra frissen reagáló, több tudományágban és az irodalomban fontos műveket alkotó, rejtőzködő mestert búcsúztatnak pénteken 14 órakor a Szent Gellért plébánián a 90 és fél évesen elhunyt Vörös László személyében. Az indító diósgyőr-vasgyári munkáskolóniához, szocdem apához hű szociális érzéke vitte a pesti orvosegyetemen át – ahol életre szóló barátságot kötött Vekerdi Lászlóval – a társadalom-orvostanig és az oktatáskutatásig. Szárnyas szelleme pedig Németh Lászlóhoz, tőle a Buberrel levelező filozófus Szilágyi Ernőhöz és Fülep Lajos legbelső tanítványi körébe.
A szolidaritás és a kultúra szenvedélye együtt vezette 1945 után a Népszava műhelyébe, megismerkedve így Faludy Györggyel és Vészi Endrével, ihlette itt publikált korai verseit, majd már Vöröss László néven jegyzett érett drámáit (a 8 közül 2 jelent meg 1993-as Koraidő című kötetében), esszéit, recenzióit, a Lélegzet antológiáiban közölt verseit és aforizmáit. 80 évesen ifjúkori barátjáról, Kondor Béláról írt nagy tanulmányt. 80 és 90 közt megírta több száz oldalas, forráskutatásokra alapozott, szociológiai hátterű, diákkorát megidéző memoárját.
Az életmű majd kinyílik, de 45 éve tartó beszélgetéseinknek vége szakadt. Utolsó mesterem, akitől mindig megbízható tanácsot kaphattam, utolsó útjára indul. Menj, lőjenek sort!
