A társulat előadásaiban személyes történeteken keresztül mutatnak be társadalmi összefüggéseket. Hogyan zajlik ez a Megmentőben?
Két lánytestvérről szól, akiknek közösek a gyökereik és hasonló a gyerekkoruk. Elszakadnak egymástól, újra találkoznak, de addigra már nagyon másmilyenekké váltak. Visszatekintenek a múltjukra és próbálják megérteni, hogy mi történt velük. Ebben egyrészt benne van, hogy én magam próbálom kiszálazni a múltamat, megérteni a családomat, a gyökereimet, és az is, hogy milyen momentumokból, hatásokból, kapcsolatokból tevődik össze az, amit identitásnak hívunk. Négy, három különböző országban élő nő alkotja az előadást. A színésztársam Alida Bevk, szlován-magyar színésznő, az író Kincses Réka Berlinben élő erdélyi magyar, a rendező Szabó Veronika és én pedig itt élünk. Óhatatlanul megjelenik az is, hogy az eredeti identitásunkat, közegünket hogyan visszük magunkkal és hogyan élünk vele egy másik térben. A tőlünk különböző emberek elfogadása és megszeretése társadalmi összefüggésekben is érdekelt. Egyrészt folyamatosan azt olvasom, hogy a keresztény Európa félti a kereszténységét a menekültek áradatától, másrészt tapasztalom, hogy az attól való félelem, hogy mi lesz a mi eddig megszokott világunkkal, nagyon áthatja a közgondolkodást, és az egyén gondolkodását is.
Most a nők vannak terítéken.
Az előadásban nagyon jelentős szerepet kap a női düh. Hétköznapi történet arról, hogy hogyan folytatjuk anyánk mintáját, viszonyulását az apánkhoz, világlátását, véleményét a férfiakról, a női szerepről. És arról, hogy hogyan visszük tovább a sérelmeket, a tramuákat, a képzeteket és fordítjuk meg, vagy projektáljuk ezeket a saját kapcsolatainkba.
Mennyire érzi egyenrangúnak magát a magyar társadalomban nőként?
A közvetlen szakmai közegemben semmilyen hátrányát nem érzem annak, hogy nő vagyok. Nálunk a független létből is következik, hogy egy embernek több dolgot is kell csinálnia, mindenki beleteszi a saját alkotói elképzelését az előadásokba, ezért is kevésbé hierarchikusak a viszonyok. A független színház ugyanakkor egy szűk közeg még a magyar színházon belül is. A kőszínházakban már mást is lehet tapasztalni, sokkal erőteljesebb lehet az alá- és fölérendeltség. Magyarországon az egész társadalmi berendezkedés hierarchikus és férfiközpontú.
A Láthatáron Csoport Bohócok a Láthatáron Csoportként még járta az országot, hátrányos helyzetű településeket.
Bár profilt váltottunk, mert egyre több a felnőtt előadásunk, továbbra is rendszeresen játszunk színházi nevelési előadásokat és tartunk drámapedagógiai foglalkozásokat Magyarország szegényebb vidékein, hátrányos helyzetű fiataloknak és gyerekeknek.
Évek óta járnak vissza ugyanazokba az iskolákba. Mit tapasztal, hogyan változott a helyzet az elmúlt években?
Tragikus döntés volt 16 éves korra leszállítani a tankötelezettséget. Játszottunk egy nagyon-nagyon szegény gyerekeket összegyűjtő iskolában, ahol arról panaszkodtak a tanárok, hogy 10-12 gyerek már otthagyta az iskolát. Hiába nyújtanak szakképesítést, az, hogy egy gyerek el tud menni köz- vagy idénymunkára sokkal vonzóbb számára, mert azonnali pénzt jelent. Gyorsabbat, mint elvégezni az iskolát, szakmát szerezni, amivel majd valahol valamikor el lehet helyezkedni. A pillanatnyi túlélést segíti ez a rendszer egy igen szorult élethelyzetben, de semmiképpen sem azt, hogy bármilyen perspektívája legyen egy 15 éves gyereknek. Civilként is támogatok családokat. Ismerek egy kislányt, aki nem tudta elvégezni az általános iskolát. Összejött egy fiúval, elköltöztek egy másik városba, albérletet fizetnek, közmunkából élnek. A lány szeretné befejezni az iskolát, de nem tudja kifizetni a buszt, amivel el tudna menni oda. A közlekedés nagyon fontos vidéken, iszonyatos az immobilitás.
A drámapedagógia nem a budapesti értelmiségi „segítettem, kipipáltam”, valójában haszontalan megoldása?
Arról beszél, hogy amikor elviszünk egy darabot, nem mondják-e azt, hogy mi a tökömnek jöttök ezzel, én éhes vagyok? Persze, hogy van ilyen, ez teljesen érthető. De az interaktív előadásokat élvezik a gyerekek, érzékelik, hogy a színház az ő problémáikról szól, önmagukat ismerik fel benne. Legtöbbjük még sosem jutott el színházba, így találkozik vele. Nagyon fontos, hogy az iskola hogyan szervezi meg az előadás időpontját. Mert a gyerekeknek haza kell érniük, délután el kell még menniük tápszerért a bátyjuk gyerekének, fát kell szerezniük, vigyázniuk kell a kistestvérükre. Egy ottani középiskolás élete nem olyan elemekből tevődik össze, mint itt Budapesten egy polgári jólétben élő, vagy akár kevésbé jólétben élő gyereknek. Kettészakadt országban élünk.
Mélyült a szakadék?
Csökkentették a szociális segélyt és sok helyen közmunka sincs. A civilek elleni kampány is ront a helyzeten. Megszűntek a TASZ-pontok, azok a jogvédő intézmények, amelyek ott helyben segíthetnek azokon, akiket egy-egy szabálysértés – pl. nincs lámpa a biciklin, - miatt megbüntetnek. Ilyenkor jönnek a bírságról szóló csekkek és aki nem tudja kifizetni, börtönben kell leülnie a büntetést. Most gyűjtöttünk össze néhányan 80 ezer forintot azért, hogy egy ötgyerekes anyának, akinek a legkisebb gyereke nyolc hónapos, ne kelljen börtönbe mennie nyolcvan napra. Nincs, aki megvédje, aki képviselni tudja a teljesen reménytelen helyzetben lévő embereket.
Ott az állam, és az erre kialakított rendszer.
Az úgynevezett állam nem azért van, hogy segítsen. Egyes emberek ugyan hősiesen küzdenek, de a rendszer maga nem működik, nem arról szól, hogy a gyereknek legyen jó. Ott a 15 éves gyerek, akinek nemrég halt meg az édesanyja. Nyilvánvalóan nem fog megmaradni egy gyerekotthonban, ha otthagyja, megtalálják és visszaviszik, úgyis ki fog szökni újra. A szülőfalujában a szomszéd család befogadná, de nem járhat a helyi általános iskolába, mert jogilag abba a városba kellene járnia, ahová a gyerekotthon szerint tartozik. Most azért küzdünk, hogy abba az iskolába járhasson, ahol él, ahová szeretne járni, és ott lakhasson, ahová befogadják és ahol ő is szívesen él.
Infó:
A megmentő
író: Kincses Réka
rendező: Szabó Veronika,
szereplők: Alida Bevk és Feuer Yvette
szeptember 22., október 24. 19 óra
B32 Kultúrtér és Galéria
