A hétéves Mbedji néhány évvel ezelőtt mindkét szemére megvakult. Gyakori ez Afrika ezen szegletében, ahol a nálunk szinte csak idős korban ismert szürkehályog az egészen apró gyerekeket is sújtja. A folyami vakság pedig, amely egy élősködőnek köszönhetően fosztja meg látásuktól a dzsungel közelében élőket, úgy tizedeli a szemek világát, ahogy Európában az influenza támad. Mivel Hardi doktoron, illetve most már a stábján kívül közel-távol senki nincs, aki ilyen típusú orvosi ellátást biztosítana az Afrika szegénységtől sújtott területein élőknek, az elsődleges reakció a szemproblémákra még a 21. században is a megszokás. Amíg még pislákol némi fény, szó szerint, addig nem is olyan nagy a baj - olvasható a Vasárnapi Hírek írásában.
Mbedji viszont már semmit nem látott, így hát amikor Hardi Richárd és csapata egy misszió során a család lakóhelye „közelében” ütötték fel ideiglenes kórházukat, nekiindultak a gyerekkel. A kislány 80 kilométert gyalogolt – a nehezebb terepen a nagymama a hátán cipelte –, hogy bekerülhessen a szemész ad hoc műtőjébe. Mivel a hosszú út során többször meg kellett állniuk pihenni, csak az utolsó műtéti napra értek oda, így hát Hardi doktor kénytelen volt felrúgni a protokollt: egyszerre operálta meg a kislány mindkét szemét. „Élni kell az alkalommal – mondja az orvos –, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy a család még egyszer bevállal egy ilyen hosszú utat. A műtét szerencsére jól sikerült, így Mbedji a látásával együtt visszakapta az életét is.”
Áram nélkül
Egyáltalán nem ritka, hogy valaki 80 vagy akár 500-600 kilométert is gyalogol, csak hogy a doktor kezei közé kerülhessen. Aki menni akar, nem nagyon van más lehetősége. A tömegközlekedés kiszámíthatatlan és sokszor elérhetetlen az itt élő embereknek. „Luputa, ahol júliusban vertük fel a főhadiszállásunkat, a Lubumbashi–Kanaga vasútvonal mentén fekszik – meséli a lehető legnagyobb természetességgel. – A szobámról a sínekre lehetett látni, de egy hét alatt csupán kétszer volt szerencsém elhúzó szerelvényt észlelni. Egyszer egy mozdonyt, két kocsival, máskor pedig egy tehervonatot. Ahhoz, hogy rendes, utasokkal megrakott vonattal találkozzon az ember, itt heteket kell várni. És Luputában legalább van vasút! Már ha van áram. Este 6 után például sehol nincs errefelé, minden sötétbe borul. Zseblámpa vagy a telefon fénye mellett vacsorázunk esténként a fárasztó nap után. Elképesztő az igénytelen szegénység: persze, hogy sokba kerülne javítani a helyzeten, de minden lepusztult és lerohadt. Ma már csak a falakból néhol kikandikáló csupasz vezetékek, illetve vízcsövek árulkodnak arról, hogy valamikor volt itt egy más világ.”
Az abszolút aktuális körülményeket tökéletesen példázza, hogy a jelenleg is épülő saját kórház – korábban bérelték az épületeket – fogadóhelyiségeihez (kartonozó, recepció, gyógyszerleadó), mivel természetes fény alig jut be oda, a Velux Kft. két fénycsőablakot adományozott a klinikának. Ezeket 9 hónapba tellett betenni a helyükre a 21. században. „Ez itt, kérem, Afrika – mondja a doktor –, eleve hónapok, mire kijut ide egy ilyen szállítmány. Amikor tavaly októberre végre megérkezett, épp akkor állt be az esős évszak. Másnaponként volt jó nagy zuhé, amolyan trópusi, nem mertük megbontani a tetőt. Meg kellett várni a száraz évszakot – idén júliusban végre sikerült mindent beszerelni. Nagyon klassz lett. Amikor direkt napfény esik rá, szinte túl világos van odabent, nincsenek itt ehhez szokva. Mondtam nekik, sebaj, hozzatok esernyőt, hogy kevesebb legyen a fény! A viccet félretéve, a munkatársak igen hálásak, és persze a többi részleg is azonnal benyújtotta igényét: nekik is jó lenne egy ilyen direkt világítás, amit a Kongói Elektromos Művek nem tud kikapcsolni.”
Emberfeletti küzdelem
Amikor a kilencvenes évek közepén Hardi Richárd a Nyolc Boldogság Közösséggel először érkezett Zaire-be – ma Kongói Demokratikus Köztársaság –, sok szempontból más szelek fújtak. Polgárháborúk dúltak a környéken, a közlekedés szinte teljesen megbénult, a kórháznak, melyet már akkor a katolikus közösség vezetett, még felszereltsége is alig volt. Hiába volt kiutazásának az a feltétele, hogy tegyen szemészeti szakvizsgát, szemészi munkája akkoriban alig akadt. A környező falvak általános orvosi feladatainak a megszervezését és felügyeletét bízták rá.
Aztán amikor 2001-2002-ben végre megszületett a béke, egyre több beteg kereste fel – hamar elterjedt a híre, hogy van egy szemész Kabindában. Sokan érkeztek a szomszédos, kétmilliós Mbuji Mayiból és a város környékéről. Látva, hogy milyen sokat utaznak az emberek, mekkora szenvedéssel jár számukra, hogy eljussanak a klinikára, és milyen sokba kerül nekik mindez, ráadásul veszélyes is az út, a szemész azt ajánlotta a közösségnek, hogy nyissanak Mbuji Mayiban egy szemészeti centrumot, ahol kizárólag szembetegségek gyógyításával foglalkoznak. A közösség vezetése ugyan egy kicsit habozott, de végül beleegyezett, és 2006 novemberében megnyílhatott a szemészeti centrum, ahol a doktor azóta is emberfeletti munkát végez.
Tyúkért szürkehályog-műtét
A COR szemcentrumban jelenleg több mint harminc ember dolgozik: orvosok, szakápolók, képzett személyzet. Csak az idei júliusi misszió során a COR-stáb közel 300 műtétet hajtott végre, Hardi doktor szerint ez rekord. Pedig nemcsak azok vannak nehéz helyzetben, akik 100 kilométereket gyalogolnak, hogy eljussanak a szemészcsapathoz, de az orvoscsoportnak is számtalan embert próbáló körülménnyel kell megküzdenie, amikor például misszióra indul, hogy elérhetővé tegye saját magát a szomszédos megyékben élő több millió ember számára.
A kongói utak például rettenetes állapotban vannak, ide megfelelő járgány kell, megfelelő sofőrrel, felszereltséggel, orvosi, ápolói személyzettel. Az sem mindegy, hogy milyen évszakban kerekednek fel. Ráadásul semmit sem szabad otthonfelejteniük, mert Kongóban a kórházak rettenetes állapotban vannak. „Az elektromos generátortól a sterilizáló masináig mindent magukkal kell vinnünk – vázolja a kőkemény valóságot a doktor. – Az egyik misszió során egy fertőzés miatt 11 betegnek gyulladt be a szeme. Mind megvakult. A felkészülés egy ilyen útra rendkívüli odafigyelést igényel. Meghirdetjük, hogy megyünk, és a helyiek bemondják a rádióban vagy hangszórókon keresztül tudatják a falvak lakosságával, hogy érkezik a szemészorvos a stábjával.”
Céljuk, hogy mindenkit ellássanak, ám mivel Kongóban nincs társadalombiztosítás, fizetséget kell kérni a műtétekért. Egy szociális nővér minden egyes esetben felméri, hogy a beteg vagy a családja mennyit engedhet meg magának, és ha úgy adódik, tyúkban vagy banánban mérik a hályogoperáció árát. Ennyit a legszegényebbeknek is megér, hogy visszakapják a szemük világát.
