Volt egyrészt egy elárvult pályaudvar. Állt, csak állt a Ferencvárosban. Se vonat, se utas.
Volt másrészt a haszid mozgalom egyik csoportja (a Chábád Lubavics), amely "misszionáriusokat" küld az öt világrészbe, a zsidókat szeretni. Főleg azokat, akik nem szeretik magukat. Budapestre a magyar Köves Slomót küldték, aki kivételesen intelligens és jó szervező. Volt harmadrészt a tanult Schmidt Mária, aki a történelemnél jobban csak a hatalmat szereti, de annyira, hogy az egyiket feláldozta a másikért.
A mese az árva épület, az ügybuzgó rabbi és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól. Mondom én, akitől joggal kérdezhetik, mi közöm az egészhez. Kezdjük talán ezzel.
Az üres pályaudvart kiutalták Schmidt Máriának, hogy átalakítsa a Sorsok Házává. Kinek a sorsa? Az enyém. Egész pontosan a holokauszt gyermekáldozataié. Magam sem tudom, áldozatnak minősülök-e, aki csak "jogkorlátozást" szenvedett (copyright vitéz Szakály Sándor). Nekem csak az apához-anyához, otthonhoz való jogomat korlátozták, a család többi tagjának lélegzetvételi jogát is megvonták Auschwitzban.
A költséget és fáradtságot nem kímélve Sorsok Házává alakított pályaudvar azért állt eddig üresen, mert a tanácsadóként felkért történészek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), mint a zsidó közösség képviselője nem fogadták el Schmidt Mária koncepcióját (és valljuk be: személyét sem). Legyünk valóban pluralisták. A történelem írása és értelmezése természeténél fogva sokféle. De ahogy Arthur Koestler írta, a párduc és a gödölye egy almon hálnak, de a gödölyének rossz éjszakája lesz. Orbán Viktor Jeruzsálemben rákérdezett és az ügyben lehető legilletékesebb Jad Vasem Intézet történészei pedig megerősítették, hogy Schmidt Mária koncepcióját nem támogatják.
Köves Slomó ugyan otthonos Jeruzsálemben, de még otthonosabb Brooklynban. Budapesten ugyan kevés híve van, de a a Brooklynból érkezett adományokból bevásárol: idősotthonokat, egyetemet. Egy nagyon régi és a holokauszt előtt évszázadokig működő elv alapján a zsidóság képviselői védelmet remélve mindig a hatalom kegyeit keresik. A mostani hatalmat nem volt szükséges lefizetni, lop magának elég pénzt máshol. Erkölcsi bizonyítványra ellenben szüksége volt, például, hogy a zérótolerancia valóságos, a Soros elleni kampányban pedig nincs antiszemita elem.
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nem csak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Néhány kérdés mindazonáltal válaszra vár. Elsőnek, hogy mit mutatnak, mondanak majd a Sorsok Házában és kinek ? A gyermekáldozatok tágas fogalom, minden belefér, még a semmi is. A holokausztnak már van egy múzeumként is működő dokumentációs központja és emlékhelye a Páva utcában. Ádáz viták között épült és nyílt meg, de legalább bejáratott, kiszámítható és önjavító. Többek között iskolás csoportok is látogatják. Kettő több lesz, mint egy? Egyikből a másikba járnak? Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Páva utcait, amit eddig nem Schmidt Mária igazgatott, elsorvasztják, vagy az ő hatáskörébe utalják. Oszt' Sálom. Vajon mivel vonják össze az épületcsoportban álló, szépen felújított és felszentelt zsinagógát ?
A Fidesz politikájának egyik alapelve, hogy ha valami nem tetszik, akkor vagy megszüntetik, vagy csinálnak belőle még egyet. Történelmi kutatóintézetekből, határon túli magyar pártokból. A Mazsihiszt például nem szeretik, bezárni nem merik, legyen mellette Status Quo Ante. (A XIX. században az ortodox és a neológ felekezet szétváltása után keletkezett harmadik. Köves Slomó erről írta doktoriját). A korabeli, főleg Kárpátalján és Erdélyben élő haszidoknak ugyan semmi közük nem volt az ügyhöz, de az ilyen részletek a mostani feleket nem zavarják.
Köves Slomó, aki most saját és felekezete nevét adta a hatalommal kötött alkuhoz, minden erénye ellenére nem történész, még kevésbé muzeológus. Lehet egy darabig a Sorsok Házának társvalamije, de Schmidt Mária már nála jámborabb férfiúkon is felülkerekedett. Sorsszerűen vagy megadja magát, vagy repül. És amikor ez bekövetkezik, már hiába mérlegeli, ki járt jól az alkuval.
A holokauszt nyers valóságával és emlékével több nemzedéknek lehet tennivalója. A Sorsok Házára azonban úgy volt szükség, mint a felcsúti kisvasútra.
Magamba nézek: lehet, hogy ok nélkül gyanakszom, bár annyi biztos, hogy nem vagyok egyedül. Az előítéletek eloszlatásának legegyszerűbb módja az lenne, ha közzétennék a menetrendet és a végállomás nevét, netán figyelembe vennék a kételyeket, ellenvéleményeket. A túlélő, még élő gyermekáldozatokét, a hazai és külföldi történész szakmáét, a Mazsihiszét, a jeruzsálemi Jad Vasemét (ahol magyarul tökéletesen beszélő, a holokauszt minden részletét alaposan ismerő szakemberek dolgoznak).
Néhány száz személy jön számításba, talán annyi sem. Megérné a főigazgató asszonynak, a rabbi úrnak, a Sorsok Házát finanszírozó kormánynak is. Már csak azért, hogy akik annak idején a lélegzési jog korlátozását túlélték, ismét ne fulladozzanak.
