Svédországba idén a szokásosnál korábban jött meg az ősz. Nem egy-két héttel hamarabb, ahogyan gyakran megtörténik, hanem már júliusban. Aki nyár közepén érkezett az országba repülővel, a leszálláshoz készülődve maga is láthatta föntről a zöld erdőket tarkító vörösesbarna foltokat. Én augusztus elején mentem autóval, és már délen, Malmö fölött szembesültem a kiszáradt, elbarnult lombú fák látványával. Aztán később, Göteborg közelében, ahol vékonyabb és sziklásabb a talaj, már alig találtam egybefüggő zöldet: halott – vagy legalábbis a fotoszintézist erre az évre föladó – facsoportokat láttam mindenfelé.
Klímasokk
A máskor nyáron is csapadékban fürdő skandináv országban ezúttal május végén elapadtak az égi csatornák, és augusztus első hetéig nem is indult meg az eső. Országszerte erdőtüzek pusztítottak – volt olyan nyári nap, amikor 52 helyen égtek az erdők –, és a szalmaszínű, tikkadt rétekről a vadludak már a nyár utolsó hónapjában elindultak dél felé. A helyiek szerint utoljára 1997-ben fordult elő hasonló, de akkor csak három hétig tartott a szárazság – most közel három hónapig. A svédeket láthatóan megviselte a szokatlan aszály: nincsenek hozzászokva, hiszen a legutóbbi jégkorszak óta a táj, a vegetáció és a klíma is alig változott; a sziklák tetején a jellemzően vékony, gránitmorzsákkal kevert humuszréteg csak azért képes buja vegetációt éltetni, mert bőségesen öntözik az esők, és ha elfogy az utánpótlás, a talaj hetek alatt csontszárazzá válik. A fák a köves talajban nem tudják mélyre fúrni a gyökereiket: ha nincs csapadék, megáll az élet.
A sokkot a messziről jött idegen is érzékelte – ha máskor nem, hát akkor, amikor türelmesen elmagyarázták neki, hogy miért nem szabad még a folyóparti, körbekerített és fedett tűzrakóhelyen sem tüzet gyújtani -; a beszélgetésekben rendre előkerült a globális fölmelegedés (meg az esélylatolgatás, hogy mostantól erre a száraz kontinentális klímára kell fölkészülni, vagy pedig a gyors tempóban elolvadó sarki jég miatt leáll a Golf-áramlat, és szibériai hideg lesz), a hónapok óta zajló választási kampányban viszont úgyszólván a nyoma sem látszott: megelőzték az olyan elvontabb ügyek, mint a migráció, a közbiztonság, vagy éppen az orosz fenyegetés.
A svédeket amúgy meglehetősen nehéz kibillenteni a nyugalmukból – a bevándorlással fél évszázada birkóznak, és az orosz veszélyhez is volt pár száz évük hozzászokni; abból, hogy egy olyan, az ottani infrastruktúra ismeretében marginális jelentőségű kezdeményezés is befért a kampánytémák közé, mint a "Fibernät för framtiden" (optikai hálózat a jövőért – 2020-ra állami eszközökkel a svéd háztartások 95 százalékába elviszik a széles sávú, villámgyors internetet, és a piaci szolgáltatók az állami hálózaton versengenek a fogyasztókért kedvezményes, azaz nagyjából a magyar áraknak megfelelő, számunkra elképzelhetetlen sebességű csomagjaikkal), talán a magyar olvasó is érzékeli, mennyire izgathatja a lakosságot a hét végi választás, illetve annak (a Fidesz-média szerint) "sorskérdése", a menekültpolitika.
Működő integráció
1990 óta, vagyis közel 30 éve járok visszatérően Svédországba, mióta hozzáférhető az interneten, követem az ottani sajtót – nem vagyok szakértő, de van összehasonlítási alapom, és kíváncsian figyelem a változásokat; ebből a pozícióból mondom, hogy garantáltan lesre fut, aki a magyar "köztévé", a Kossuth rádió vagy a Magyar Idők úgynevezett híreiből próbál következtetni: mi történik arrafelé. Először is, semmi köze a valósághoz annak a magyar pártsajtóban visszatérően felbukkanó toposznak, hogy a svéd média elhallgatja a bűncselekmények, illetve a társadalmi problémák migrációs hátterét. Svédország magyar szemmel, vagy akár a magyar bűnügyi statisztikákkal összevetve is kiemelkedően biztonságos ország, ahol sokfelé nem zárják az autókat, északon a házakat sem nagyon. Bűnözés ettől még van: ottjártamkor történt éppen, hogy szélsőséges fiatalok Göteborg külvárosaiban kocsikat gyújtottak föl – mindent megírtak róla az újságok, azt is, hogy a gyanúsítottak némelyikét napokkal később Törökországban kapcsolták le (arra viszont nem tértek ki, hogy az apropó és előzmények nélküli akció a kampányfinisben kizárólag a svéd szélsőjobbnak jött jól).
Másodszor, az sem igaz, hogy a menekültek (eddig közel 2 millió ember a 9 és fél millió lakosú országban) befogadása kudarctörténet lenne, és az integráció nem működik. Én Brackä-ban, Göteborg Hűvösvölgyében laktam, egy viszonylag jól szituált kertvárosban, a közvetlen szomszéd egy második generációs bevándorló volt: az ajtóra írt neve alapján afgán, és minden bizonnyal orvos. Ő már Svédországban született, egy őzbarna, legújabb típusú Volvo XC60-as városi terepjáróval járt, és svéd – szőke, fehér bőrű, kék szemű – felesége volt. Amíg ott voltam, minden reggel munkába indult, esténként bevásárlószatyrokat pakolt ki a kocsijából, sőt egyszer a függöny nélküli ablakon keresztül főzni is láttam, és mindig integetve köszönt, amikor szembe jött. Tudom, hogy egyetlen esetből semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ha a beilleszkedés fogalmilag kizárt lenne, akkor ez az ember nem létezhetne – és abban a tehetősek lakta negyedben, amit többször is bejártam keresztül-kasul, nem a szóban forgó férfi volt az egyetlen, aki máshonnan származott.
És láttam mást is, ami amellett szól, hogy létezik integráció: tízen-huszonéves vegyes párokat igen nagy számban, a legváltozatosabb felállásban, kézen fogva és ölelkezve mindenhol – a vidámparkban, a belvárosban, a bevásárlóközpontokban. Az az igazság, hogy az arab fiúk, fekete lányok (stb.) között rengeteg a jó kiállású, csinos teremtés, a többit pedig a biológia megoldja. A svéd iskola integrált – gyakorlatilag csak állami oktatás van, az alkotmány mindenfajta megkülönböztetést tilt, a diszkrimináció kiszűrésére és szankcionálására külön ombudsman ügyel –, és most már a második-harmadik generációban nőnek fel együtt a svéd illetve a nem annyira svéd gyerekek, ugyanott és ugyanazt tanulva, ugyanazokat a zenéket hallgatva, ugyanazoknak a csapatoknak drukkolva.
Úgy van, mint nálunk: a szabad és szekuláris társadalom elképesztő vonzerővel szívja magához azokat, akik a vallás és a hagyományok által erősen szabályozott környezetből jönnek. Mint amikor egy magyar család felköltözik Szabolcsból a fővárosba: a szülők még tartják a vallási és öltözködési szokásokat, a gyerekek már kevésbé, aztán az unokákat már senki nem tudja megkülönböztetni az ős-budapestiektől. Ennek a konstrukciónak a svéd megfelelője a fejkendős anyuka a hajadonfőtt szaladgáló lánygyerekekkel, és a legutolsó divat szerint öltöztetett-sminkelt-tetovált (!) nagylánnyal. A Lisebergben (a göteborgi vidámparkban) egy egész napom volt rá, hogy számtalan hasonló famíliát lássak, és tényleg csak elvétve bukkant föl egy-egy kendőbe burkolózó lányfej – gyanítom, hogy azok közül, akik az utóbbi években érkeztek. A magyarázat alighanem az, hogy aki mindenáron ragaszkodik a mohamedán külsőségekhez, az nem feltétlenül Svédországot veszi célba, ha pedig mégis, akkor rendkívül kitartónak és elkötelezettnek kell lennie, ha nemzedékeken át meg akarja őrizni az őt a többségi társadalomtól látványosan elválasztó regulákat. Az 1990 óta eltelt idő legfontosabb tapasztalata számomra, hogy kevés ilyen eltökélt ember van.
A szolidaritás erősebb
Kétségtelen persze, hogy léteznek szignifikánsan migráns-hátterű bűnelkövetési formák (mint ahogy jellemzően orosz hátterűek is – amiről a jobboldali magyar sajtó következetesen hallgat –, például a lányfuttatás meg a drogkereskedelem), és azzal az állítással is nehéz lenne vitatkozni, hogy az átlag svédnek sok mindenből elege van. Amikor egy napközbeni villamosjárattal a belváros felé tartottam, és a szerelvényen – fényes munkaidőben – szinte kizárólag munkaképes korú, színes bőrű új-svédek utaztak, telefonos játékokkal, chateléssel és evés-ivással múlatva az időt, az én fejemben is megfordult, hogy ezeket az embereket valakinek el kell tartania – leginkább azoknak, akik a napjukat a villamos helyett inkább a munkahelyükön töltik.
Ám a svéd földön töltött két hét nagyobbik részében (sok év után először) mégis inkább az volt a benyomásom, hogy a társadalmi kísérlet – amibe, meglehet, a svédek megkérdezése nélkül, a fejük fölött fogott bele a politikai osztály –, nincs bukásra ítélve. Annak pedig kevés nyomát láttam, hogy a választópolgár erről a kísérletről, illetve az elindítóiról készülne a szavazáson ítéletet mondani. Az ország prosperál, az ingatlanárak emelkednek – a gyümölcsárak is, tekintettel a szárazságra: lengyeltől szlovákig mindenféle almát láttunk a boltokban, átszámítva átlagosan ezerforintos kilónkénti áron azokban a napokban, amikor itthonról elért minket a hír, hogy 13 forintért veszik át a gazdáktól a léalma kilóját, pedig sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak sincs olyan remek és drága kereskedőház-hálózatuk, mint nekünk –, munkaerőhiány van, a fizetések is megindultak fölfelé, és a svéd labdarúgó-válogatott is elfogadhatóan szerepelt a vébén. Ettől persze még borítékolható a Svéd Demokraták (az ottani szélsőjobb) előretörése, de bármennyi százalékot szerezzenek is, az ország nem fog kifordulni a sarkaiból – mint ahogyan Amerika sem fordult ki Trump miatt -; annál ez a modell, ez a szolidáris és befogadó társadalmi struktúra sokkal erősebb.
