Lemondott a francia kormány egyik legnépszerűbb tagja, az atomenergia alkalmazását ellenző Nicolas Hulot környezetvédelmi miniszter. Távozását azzal indokolta, hogy az elmúlt egy év alatt nem sikerült megfelelő fejlődést elérnie a környezetvédelmi kérdésekben. Maga is tudja, hogy miniszteri tevékenységének 14 hónapja alatt eredményeket is elkönyvelhetett, igaz, más kérdésekben elbukott és kénytelen volt kompromisszumokat kötni a szívéhez közel álló atomenergia vagy a glifozát tartalmú növényvédő szerek ügyében.
Innen nézve, amikor ilyen híreket olvasok, minden alkalommal elfog a sárga irigység. Irigylem azokat az embereket, akik olyan országban élhetnek, ahol még egy miniszter is képes belátni, ha hibázik, vagy kudarcosnak érzi a munkáját. Nem sírom vissza azokat az időket sem, amikor valóságos Kanosszát kellett járniuk azoknak a politikusoknak, akiket valamilyen ügyben vétkesnek találtak a pártszervek. Sajátos módszereket dolgozott ki az akkori rendszer az „önkritikára”, amelynek végén aztán valamilyen politikai fórum mondta ki az ítéletet: leváltás vagy kegyelem.
De az sem jó, amiben most élünk. A demokrácia tisztes működésének a mutatója, hogy például a botrányba keveredett közszereplők képesek-e megválni a hatalmuktól, vagy magyarázkodni kezdenek, mentségeket keresnek sokszor a menthetetlen ballépésekre is. Előbb tagadnak, aztán ha előkerül egy fotó, vagy valamilyen hivatalos irat, túllépnek az egészen, mintha mi sem történt volna. És megtehetik, mert biztosak abban, hogy elbújhatnak a hatalom bástyái mögé.
Annyi ilyesmi történt az elmúlt majd egy évtizedben, hogy a társadalom lassan immunis lett erre. A legdurvább ügyeket is elintézzük egy vállrándítással, és még akkor sem esik le a tantusz, hogy a közéletben valami nincsen rendben, amikor utólag derülnek ki a „furcsaságok”. Ha például egy obsitos miniszterről egyik napról a másikra megtudjuk, hogy már a hivatalában is milliárdos üzleti körökhöz kötődött, vagy amit hivatalban még képtelen állításnak nevezett a vagyonával kapcsolatban, az néhány hónappal később már tényszerűen is az övé. Vannak képviselők, akik szemrebbenés nélkül benyújtanak olyan törvényjavaslatot, amely egyértelműen saját maguknak, a családjuknak, vagy üzlettársaiknak kedveznek, és még a frakciójukban sincs senki, aki azt mondaná: barátom, ezt talán nem kellene… Miért is ne? Legközelebb esetleg amaz szorul a többiek hallgatására.
Mondjon le! – harsogja az ellenzék felháborodottan, amikor valamilyen disznóság, korrupció, hivatali visszaélés esetén a másik oldal prominens felelősének távozását követeli, de azt gondolom, azok sem gondolják komolyan, akik ilyenkor az asztalt verik. Amikor ők voltak döntési pozícióban, és a most hatalomban lévők a másik oldalon, ugyanez volt a szereposztás, ám akkor emezek követelték hiába a posztjára alkalmatlannak vélt politikus távozását.
A most hivataláról önként lemondó francia miniszterre itt a kárpát-medencében úgy néznének az emberek, mint valami ufóra. Talán még karanténba is zárnák, nehogy korrektségével mérgezze a mi inkorrekt politikai világunkat.