Legutóbb azt ígértem, hogy durváskodni fogok. Nos, eljött az ideje. Lássunk hozzá. Azt mondja A magyar nyelv értelmező szótára, hogy egyenetlen felületű tárgy, vagy: elnagyoltan összetákolt készítmény, vagy: gondatlan tökéletlen munka, vagy: magatartásával, beszédével másokat sértő személy, vagy: efféle személytől való megnyilatkozás, vagy: hang, modor, tréfa, káromkodás, szórakozás.
Hasonlóképpen magyarázza a TESZ (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára), de annyival bővíti tudásunkat, hogy a "durva" szó első írásos előfordulásának dátumát is megadja (1616), ami természetesen nem azt jelenti, hogy a beszélt nyelvben nem volt meg korábban, csak sajnos Mátyás király, vagy Könyves Kálmán idejéből nincs magnófelvételünk. A szó két fő használati köre a mindennapi élet tárgyaival kapcsolatos (érdes, rücskös felület szöveten, bőrön, fán, fémen), valamint az emberi viselkedésnek, magatartásnak a durva felülethez hasonló megnyilvánulása, ami egyszerű, nyilvánvaló, és más nyelvekben is szokásos – jelentés-átvitel.
Ez a kiváló szótár azt is írja, hogy nem valószínű a latin "torvus" (jelentése: mogorva, komor, vad) melléknévből való eredete, nekem azonban egy másik latin szó gyanús: a "durus". Amely az előző két könyvhöz hasonlóan az Akadémiai Kiadónál megjelent latin-magyar szótárban kapott helyet. Jelentése: (tárgyakkal kapcsolatban) kemény, merev, csípős, érdes, darabos, (személyekkel pedig) edzett, erős, faragatlan, durva, nyers, műveletlen. A mai magyar nyelvben ismerős szóként szerepel a melléknév semleges nemű formája: a durum(búza).
A mostanában egyre jobban terjedő durva beszéd és stílus (utóbbi az internetes oldalakon, például az olvasói véleményekben) számtalan példájával találkozhatunk. Régebben úgy mondták, hogy az ilyen szavak és kifejezések "nem tűrnek nyomdafestéket" – de hát hol a nyomdafesték a netes megjelenésben?
Szoktuk azt is mondani, hogy: "durván kétszer annyi" – ami persze nem érdesen, vagy faragatlanul annyi, hanem megközelítően, körülbelül. Vagy például a címben idézett szólásmondás, amely a hirtelen bekövetkező, meglepetésszerű fordulatok után szokott elhangzani. Sokszor semmiféle durvaság nincs a dologban, csak valamilyen váratlanság, és ilyenkor a meglepettség érzelmi-indulati kifejeződése nyomán hallunk efféléket.
És akkor itt egy írott példa, valamelyik netes hírharang címsorából: "Durva: 200 forintért adnak egy tekercs WC-papírt a János-kórházban". Ami természetesen nem azt jelenti, hogy csiszolópapírt adnak WC-papír helyett, hanem azt, hogy milyen viszonyok vannak az anyagi csőddel küszködő kórházakban. Ez pedig nem durvaság, hanem sajnálatos és szégyenteljes állapot.
Evezzünk békésebb vizekre. Zenészek, zeneértők, zenekedvelők tudják, hogy vannak dúr-(és moll-)hangsorok, ami a keményebb (és lágyabb) hangzást jelenti. Angolszász tájakon nem dúr-váskodnak, náluk a C-dúr szimfónia C major, a d-moll prelűd pedig d minor (vagyis: nagyobb és kisebb, de ez nem az adott kompozíciók hosszára, vagy művészeti minőségére vonatkozik, hanem bizonyos hangközökre). Érdekes, mi (meg ők is) úgy írjuk, ahogy ők mondják: nagy betűvel a dúr, kis betűvel a moll hangnemben írt zeneművet. Hát ez durva… Igaz? Vagy csak meglepő?
Hosszan lehetne elmélkedni a durvaság(ok)ról, ám azt javaslom, hogy lépjünk túl rajta, mert van a durvaságnak egy felturbózott változata: a brutális. Nézzünk rá, mondjuk… na, mondjuk: durván öt percig. Legközelebb.
