Serf András irodalmár több, mint két éve igyekszik önerőből feldolgozni Nagy Lajos író gyakran olvashatatlanságig egyedi kézírással, 1940 és 1954 között vezetett naplóit. A negyven füzetet az író halála után özvegye a néprajzos Ortutay Gyulára hagyta, ő pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumba vitte. Ott nyilvános hagyatéki állományban található, kutatható is, mégsem adta eddig ki egyik kiadó sem. A rendszerváltás előtt ennek feltételezhetően politikai okai voltak, bár Serf András ezt cáfolja, ő eddig nem talált antiszemita bejegyzést. Szerinte a napló irodalomtörténeti értéke nem kérdés, de a szöveg nem szépirodalom, mivel Nagy elsődleges szándéka a rögzítés volt és nem a megformálás. „De alig van utólagos javítás a füzetekben, vagyis rendkívül tudatos volt a „firkáiban”, ahogyan maga nevezi a jegyzeteit. A 40-es, kora 50-es évek kultúrtörténésze is találhat jó pár érdekességet benne.”
Serf a szöveg leírásával párhuzamosan a jegyzeteken is dolgozik, és mindenképpen át kell néznie majd egy orvos-történésznek a szöveget. Az esetleges publikációhoz engedélyt kapott a jogörököstől, aki pontosan tisztában van a naplók jelentőségével. A novellistaként indult Nagy Lajos füzetei a mindennapi keretek rutinszerűen száraz, tényszerű rögzítésében leginkább talán a nemrég kiadott Heltai Jenő-naplóhoz hasonlítanak. A feljegyzéseket olvasva úgy tűnhet, hogy az irodalmi közélet nem sokat változott Nagy Lajos óta, a kutató úgy fogalmaz „futtatott féltehetségű pályatársak, belterjes megmondóemberek, csupa önmaga fontosságát elhívő figura szerepel a lapokon”. Nagy azonban a betegségeivel való drámai küzdelmeit is dokumentálja, az álmait rögzíti és mániákusan elemzi azokat, így „a Szabad ötletek jegyzéke is eszünkbe juthat, még ha egészen más műfaj és terjedelem” - állítja Serf.
A HVG egykori újságíró-dokumentátora Nagy Lajos egyik regényét akarta e-könyvben kiadni, így került kapcsolatba a naplókkal. Csak bele akart olvasni, hogy miket jegyzett föl ez a – mások mellett Balassa Péter kritikus szerint is – méltatlanul elfeledett jelentékeny szatirikus író. „Amikor beleolvastam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a napló még kiadatlan. Hetekig lubickoltam benne, mire rádöbbentem, ha már olvasom a kézírást, akár le is írhatnám. És aztán jöttek sorra a meglepetések, rácsodálkozások, meg a küzdelmek és az érzelmi és szakmai elakadások.” A naplókból kiderül, hogy az íróról még a legközelebbi barátai sem tudták, hogy mennyire beteg. Fóbiák kínozták és idegrendszeri betegségek, esetenként az íráskép drámai megváltozása, a mondatok lerövidülése árulkodik a szenvedéstörténetéről.
Hát persze, 1944 májusa például, amikor szinte naponta hoztak újabb és újabb zsidóellenes intézkedéseket. Nagy Lajost azonban nem ezek foglalkoztatják, hanem a rendeletek nyomán tapasztalt kisszerűségek és gyarlóságok, vagyis mindig az egyes ember pocsékságán háborog. Na, ott akadnak „fejvakarós” mondatok. Vagy az 1945 január-februári feljegyzések, a főváros ostromának időszaka, melyből a Pincenapló című műve született. Külön tanulmányt érdemelne, hogy miként stilizálta fel „tényirodalommá” a nyers naplószöveget. Számomra meglepetés, hogy utóbbihoz képest az előbbi csaknem fikciósnak tűnik, semmiképpen sem dokumentum-értékű munkának. Az óvóhelyen élő emberek például saját nevükön szerepelnek a naplóban, és a könyvvel ellentétben még nyoma sincs antifasiszta kitételeknek, azokat utólag gondolja hozzá. És csaknem teljesen hiányzik a füzetekből a zsidó/nyilas tematika is, ami érthető, hiszen nem veszélyeztethette senki életét, ha egy razzia alkalmával elkobozzák a feljegyzéseit. Inkább az furcsa, hogy ezt az irodalomtörténet eddig nem gondolta így át, hanem készpénznek vette a Pincenapló dokumentum-jellegét.
Ön mit kezd a rázósabb részekkel?
Naplók esetében mindig fennáll az utólagos koncepciózus rendezés veszélye. A teljes – fellelhető – szöveget le kell írni. A napló legfontosabb kérdése számomra most az, hogy vajon az egészet, az összes füzetet látom-e, vagy sem. Azt nem tudom, hogy még az író maga tette-e vagy az özvegy, esetleg utólag valaki, de úgy tűnik, kiemeltek részeket a naplófüzetekből, melyek elkallódtak, megsemmisültek vagy lappanganak valahol. A már említett 1944. májusi füzetből például gondosan, ám jól láthatóan ki van vágva az első 24 oldal, és az író oldalszámozása szerint a 25. oldalon kezdődik, mondat közben. Ennyit tehát bizonyíthatóan kivettek belőle. Tehát még van mit kutatni.
Más időszak is kimaradt?
Éppen azt nem lehet eldönteni bizonyosan, hogy kimaradt vagy kivett időszakokról, részekről van-e szó. 1941-ben vagy 1945-ben például jól érzékelhetően ritkulnak a bejegyzések, fogy a kedv vagy a ráfordítható idő. A gond az, hogy a naplóírók nem szokták bejelenteni, hogy abbahagyják, hanem egyszer csak „megszakadnak a feljegyzések”. Az újrakezdésnél azonban előfordul, hogy reflektálnak a hiányra. Nagy Lajosnál viszont egyik sincs, ezért legalább elvileg lehetséges, hogy van még naplófüzet valahol. Fájó hiány a 45-49 közti időszak is, onnantól 54-ig, a halála napjáig már többé-kevésbé összefüggő a napló.
