Neurológus nagyapám gyakran társalgott latinul Bugár-Mészáros angiológus professzorral, de azért lefogadom, közben mindketten tudták, hogy ennek a klasszikus lateiner műveltségnek rég leáldozott. Elvégre akkor már a hetvenes éveket írták.
De persze gimnáziumban én is különlatinra jártam, egyetemen oklevélolvasás speckollt vettem fel. Nálam nagyobb híve aligha van tehát Kásler miniszter úr azon kijelentésének, hogy szükség van latinul és ógörögül - meg, tegyük hozzá, mondjuk arámiul és ószlávul - tudó szakemberekre, akik segítenek mind többet megtudni a régmúltról. És micsoda szerencse, hogy ezek a tudósok jobbára máris rendelkezésre állnak: ott dolgoznak azokon az egyetemeken, amelyeket Kásler miniszter elődei nyolc éven át szisztematikusan kivéreztettek. A megoldás tehát egyszerűbb, mint gondolnánk.
Viszont ha már a latinnál meg a történészek szükségességénél tartunk, van itt még egy félreértés. A történelem a magyar oktatásügy évszázados gyakorlata szerint a szakócával kezdődik és az űrrakétával végződik, s a legnagyobb hangsúlyt azok a sok száz évvel ezelőtt történt események kapják a tanítás során, amelyeket a diákok bemagolnak, aztán prímán el is felejtenek. Ahelyett, hogy a fonalat visszafelé gombolyítanánk, a családok és helyi közösségek mikrotörténetén keresztül bizonyítanánk, hogy a múlt megismerhető, és érdemes is a megismerésre. Akit pedig igazán érdekel ez az egész, úgyis eljut majd a vesztfáliai békéig.
Igaz, aki így tanulná a történelmet, annak persze meglenne a megélt és átélt képe a XX. századról: a Tanácsköztársaságról, a diktatúrákról, a holokausztról, a rendszerváltásról. Nem fogadná el, amit Kásler Miklós és a Fidesz előír, hanem ő maga gondolna mindent végig. Esetleg még a demokráciáról is lenne saját véleménye.
Hát nem egyszerűbb tényleg, ha ógörögöt bifláznak a gyerekek?