Álltam a folyosó közepén véres, szakadt pizsamában, és azon gondolkodtam, vajon mi a fenét fogok csinálni. Az Új Kutya – akinek förtelmes menhelyi nevére egyszerűen nem állt rá a nyelvem – nem maradhat.
Winston váratlanul támadta meg. Az Új Kutya reggelig karanténban lakott, hiszen fogalmunk sem volt, hogy került a Duna-partra, vannak-e oltásai vagy betegségei. Már azon kívül persze, hogy a szó legszorosabb értelmében le volt rohadva a bőr a hátáról. Naponta háromszor fel kellett emelnem a bőrcafrangokat, fecskendővel fertőtlenítőt permetezni a hús és a bőr közé, ami pezsegni kezdett, és nyilvánvalóan istentelenül csípett, az Új Kutya azonban nyüszíteni sem mert, annyira rettegett, hogy megint a sorsára hagyják. Felugrott a kád fal felőli peremére, a hideg csempéhez nyomta magát, és tűrt, amíg a saját eleven húsa abba nem hagyta a pezsgést.
Néhány nap után enyhült a dögszag, ami a bundája maradékából áradt, az első hét után valamennyi súlyt is felszedett, mert kezdtek eltűnni a bordái. Noha látszólag minden szenvedését én okoztam a fecskendőmmel, a gyógysamponjaimmal meg a legkülönfélébb gyógyszerekkel, amiket egy idő után szó szerint le kellett nyomnom a torkán, sohasem mordult rám, mintha csak ösztönösen tudta volna, hogy jót akarok.
Az Új Kutya akkor sem mukkant, amikor Winston váratlanul megtámadta ebéd után: állt a folyosó közepén, és szinte hagyta magát a földre vinni. Mire kirohantam a konyhából, az Új Kutya nyaka már vérzett, Winston pedig egyszerre tombolt a dühtől és a rémülettől, hogy itt van ez az Új, és most elveszi tőle a gazdáját, aki kihozta a menhelyről, életében először szerette és gondját viselte.
Érzelmekkel nem lehet vitatkozni. Mivel az Új Kutya testi épségét nem láttam biztosítottnak, hirdetést adtam fel. Leírtam, az Új Kutya milyen tüneményes, aprólékosan felsoroltam a gyógyszereit, és hogy még hosszú, nagyon hosszú út vezet a teljes gyógyulásig.
A Fiúval a piacnál találkoztunk, pórázon vittem az Új Kutyát, aki azonnal megkedvelte őt, így megbeszéltük: másnap eltöltenek együtt egy napot, hogy lássuk, működik-e a kapcsolatuk. A Fiú lelkes volt, egyedül a gyógyszerekről kérdezgetett idegesen, de megnyugtattam: mindent felírok, ő meg pikk-pakk belejön, higgye el.
Másnap gondosan összecsomagoltam az Új Kutya cuccait. A Fiú a piachoz jött érte, jó nagy sétára mennek majd, játszani a parkba, magyarázta, és közben kétszer is a gyógyszerek felől érdeklődött: biztos-e, hogy ott vannak a szatyorban. Biztos, mondtam, dobozostul raktam el őket, hogy ne keverj össze semmit.
Nap közben üzenetet küldött a Fiú, hogy remekül megy minden, hétkor a lakótelepen találkozunk. Késett. Gyöngyözött a homloka, amikor feltűnt az Új Kutyával a panelházak között, kezembe nyomta az általam összepakolt szatyrot, és elhadarta, hogy ez neki túl nagy felelősség, ne haragudjak, majd továbbállt. Toporogtunk még egy darabig az Új Kutyával a parkolóban, mondani akartam neki valamit, hogy ne haragudjon, ne adja fel, de nem jöttek a szavak. Azt csak otthon vettem észre, hogy a Fiú az összes fájdalomcsillapítót kilopta a dobozokból.