A hazai vállalkozásoknak a gazdasági jogalkotás kiszámíthatatlansága, a személyekre, cégekre szabott törvények, és az emiatt érzett bizonytalanság okoz jelentős gondot - mondta a Népszavának Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára.
Nem érzi magát kényelmetlenül egy olyan érdekvédelmi szervezet egyik vezetőjeként, amely tagjainak jelentős része - Varga Mihály pénzügyminiszter tusnádfürdői kijelentései szerint - még egy „nyomorult” honlapot sem képesek üzemeltetni? Nem tudnak idegennyelveket és hatékonyságuk is fele akkora, mint a hasonló holland vállalkozásoké?
Valóban, megtudhattuk a minisztertől, hogy a magyar nem világnyelv, és arról is értesülhettünk, hogy ne reménykedjenek a magyar vállalkozók és munkavállalók abban, hogy a tolmácsgép olyan hamar belép, hogy a nyelvi nehézségeik megoldódnak. Emellett még tett néhány hasonlóan ironikus és lekezelő megjegyzést Varga Mihály. Mellette Palkovics László technológiai és innovációs miniszter is bírálta a magyar vállalkozókat. Ha a pénzügyminiszternek, és az innovációs tárca vezetőjének gondjai vannak a hazai vállalkozókkal, akkor azokat miért nem a Magyarországon, az erre szakosodott intézményes fórumokon mondták el, mint amilyen például a versenyszféra és a kormány állandó konzultációs fóruma. Ehelyett a bálványosi program iránt érdeklődő helyi értelmiséggel, a Fideszhez kapcsolódó politikai közönséggel osztották meg a gondolataikat. Ezzel nincs is semmi baj, de van egy „rossz” hírem a számukra: a félmillió magyar mikro –és kisvállalkozó itthon van. Ha a minisztereknek termelékenységi, hatékonysági, informatikai és egyéb problémáik vannak, akkor azt Miskolcon, Pécsett, vagy Zalaegerszegen és a többi magyarországi településen illenék megvitatni. Még annyit sem tudtak, hogy egy kis-, vagy mikrovállalkozónak – főleg ilyen adó- és járulékterhek mellett – egy „nyomorult” honlap fenntartásának a költsége is számít.
Ha kissé szarkasztikusan is, de mégis létező gondokra hívták fel a figyelmet a miniszterek. Nem lehet, hogy a szerencsétlen megfogalmazás ellenére segíteni akartak?
Mi elsősorban nem azt várjuk el a területek felelős vezetőitől, hogy akár szarkasztikusan, akár másképpen diagnosztizáljanak, mert azt nagyjából mi is tudjuk, mi a baj a hazai vállalkozásokkal. Sokkal fontosabb lett volna, hogy a terápiáról beszéljenek, de nem emlékszem, hogy erről szó esett volna. Amit pedig különösen furcsállottam, hogy úgy minősítgették a hazai vállalkozásokat, mintha a kialakult helyzethez - mint előkelő idegeneknek - semmi közük sem lett volna. Azért ne feledjük, a mai pénzügyminiszter hosszú ideig gazdasági miniszter volt, az innovációs tárca vezetője pedig oktatási államtitkárként tevékenykedett. Ha versenyképességi, képzettségi problémákról beszélnek, akkor a saját felelősségüket is illett volna megemlíteni, hiszen az elmúlt négy évben a játékszabályok kialakításában jelentő szerepük volt. Hozzátehették volna, hogy ők mit tettek a körülmények megváltoztatásáért.
Milyen terápiára lenne szükség?
Talán a legfontosabb tényező a gazdasági jogbiztonság. Sajnos, nem ezt tapasztaltuk az elmúlt nyolc évben. Ha a kormányzat azt várja a kis- és közepes vállalkozásoktól (kkv), hogy fejlesszenek, hitelt, munkatársakat vegyenek fel, hogy korszerű gépeket vásároljanak, exportpiacokra igyekezzenek kijutni, akkor azt kellene látniuk, érezniük hogy nem játékai „mindenféle szélnek”. Ráadásul a gazdasági jogszabályok is, gyakran előtanulmányok, egyeztetések nélkül születnek. Meghatározó jelentősége lenne az élőmunkához köthető vállalkozói terhek, így a szociális hozzájárulási adó (szocho) mértékének nagyobb arányú csökkentése a béremelések ütemének figyelemvételével.
Miért ilyen fontos a szocho csökkentése?
Az Eurostat és az OECD tanulmányai szerint Magyarországon az adóék a legnagyobbak közé tartozik Európában. Ami annyit tesz, hogy az állam túl sok jövedelmet szipkázik el a vállalkozásoktól, ami nem tesz jót a magyar gazdaságnak, rontja a versenyképességünket. Ugyancsak gond, hogy európai összehasonlításban is kiemelkedően magas az állami foglalkoztatottak aránya, száma. Túlduzzasztott, bürokratikus, számos szintre osztott az államigazgatás, de az önkormányzati szféra is. Legalább 2015 óta beszél a kormányzat is az állami fogyókúra szükségességéről, ehhez képest egyre hízik. 2010 és 2018 között a minisztériumok összlétszáma megduplázódott. A nyolc évvel ezelőtti miniszterelnöki ígérethez, az olcsóbb, hatékonyabb kormányzáshoz, államhoz képest drágább, nagyobb és még nehézkesebb állam, illetve kormány működik ma. Nincs szükség az ötszintű közigazgatásra, feleslegesen lassú és drága a települési, járási, megyei, regionális, országos szinteket fenntartani. Ez már nem a szolgáltatásról, hanem a polgárok és a vállalkozások mindennapjaiba való beavatkozásról, azaz a hatalomgyakorlásról szól. A pénzügyminiszternek és az innovációs miniszternek azzal is foglalkoznia kellene, hogy legalább 200 ezer - a központi igazgatásban, és háttérintézményeiben, valamint az állami és önkormányzati vállalatok vezető pozícióiban, hivatalokban és az ellenőrző apparátusban dolgozó - embert átképzéssel alkalmassá tegyenek arra, hogy a versenyszféra munkaerő-gondjait enyhítsék. Az elmúlt években lett volna idő erre koncepciót kidolgozni. Rögtön érzékelhető lenne, ha például a nyugdíjba vonulók helyére már nem vennének föl újakat, és egyre több helyen vezetnék be az elektronikus kormányzást.
Sokan vitatják, hogy aki évtizedeket töltött az állam-, illetve a közigazgatásban, az a versenyszféra követelményeinek is megfelel. Osztja ezeket az aggodalmakat?
Nem. Természetesen ezt a létszámcsökkentést rendkívül humánusan és empatikusan, nagy körültekintéssel és kellő szociális érzékenységgel kell megoldani. Úgy, hogy ha megfelelően vonzó karrierhidat kínálnának az érintetteknek, emellett a vállalkozókat is érdekeltté tennék a foglalkoztatásukban, amihez adócsökkentést is lehetne hozzákapcsolni.
Kormányzati emberek arról nyilatkoztak, hogy a közfoglalkoztatottak közül egyre többet sikerült visszavezetni a „munka világába”. Ők, illetve a szakképzésben résztvevő fiatalok nem jelenthetnek-e kellő utánpótlást?
Jó jelnek tartom, hogy a kormány felismerte, fenntarthatatlan a 230-250 ezer közfoglalkoztatott alkalmazása. Rájuk szerintem korábban a munkanélküliségi, illetve a foglalkoztatási statisztikák kozmetikázáshoz volt szükség. Jelenleg hivatalosan 4 százalék alatti a munkanélküliség, de ha az állami pénzen fizetett közfoglalkoztatottakat is odaszámítom, akkor a valós szám inkább 6 százalék felett lehet. A közfoglalkoztatottak bevonása a versenyszférába több okból is nehéz. Nagyjából a 40 százalékuk Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Hajdú és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található. Még ha jelentős hányaduk mentálisan és fizikálisan alkalmas lenne is a valós munkaerő-piaci elhelyezkedésre - de nem alkalmasak -, akkor azt is figyelembe kellene venni, hogy éppen azokban a megyékben élnek, ahol a legkevesebb a munkalehetőség. Emellett az állami szakoktatás jelenleg alkalmatlan arra is, hogy a gazdaság igényeinek megfelelően képzett fiatalok hagyják el az oktatási intézményeket. Ma, a negyedik ipari forradalom küszöbén, a robotika szélsebes terjedésének időszakában olyan „szakembereket” bocsátani ki a szakképzésből, akik alig tanulnak közismereti tárgyakat, annyit sem sajátítanak el az angol nyelvből, hogy megértsék egy számítógép vezérelt esztergagép használati utasítását, de talán akkor sem mennének többre, ha ez magyarul lenne, ez számomra felfoghatatlan. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a nemzeti alaptantervet minél előbb elfogadják és visszahozzák a 18 éves korig tartó tankötelezettséget. A jelenkor szakmunkásait már az általános iskolában fel kellene készíteni a folyamatos tanulásra. Egyre gyorsulóbb ütemben avulnak el, tűnnek el szakmák és születnek újak. Egy embernek élete során több szakmát kell majd elsajátítania. A multinacionális cégek önálló duális képzést alakítottak ki, ami egyben az állami szakképzés kritikája is. Talán tőlük is lehetne tanulni.
Kormányzati politikusok büszkén emlegetik, hogy legalább annyian térnek haza külföldről, mint amennyien kivándoroltak. Ezek az idegen nyelvet beszélő, világot látott emberek jelenthetnek megfelelő utánpótlást a gazdaságban?
Ezzel a jól hangzó kijelentéssel csak egy baj van: nem tudjuk, hányan mentek el. A tartósan külföldön dolgozók számát nehéz mérni, de még nehezebb az ingázókat számba venni. Ha nem ismert a távozottak száma, akkor a visszatérőké sem határozható meg pontosan. Nem tudom, hogyan lehet ilyen magabiztosan kijelenteni a tendencia megváltozását, én sajnos nem tartom ezt valószínűnek.
Az évek óta emelkedő bérek sem vonzóak a külföldön dolgozó magyarok számára, illetve nem tartják itthon a még Magyarországon dolgozó szakembereket?
A garantált bruttó bérminimum 2016 óta összességében valóban 40 százalékkal emelkedett, a nemzetgazdasági átlagkereset évi tíz százalék feletti ütemben növekszik. Ám a munkáltatók közterhe csak 7,5 százalékkal mérséklődött két év alatt. Annak csak örülni lehet, hogy a legrászorultabbak a béremelések nyertesei és mellettük a költségvetés is jól járt. Eddig ez rendben is van, az viszont már nincs, hogy a vidéki Magyarországon működő mikro- és kisvállalkozók egyértelműen vesztesei ennek a folyamatnak. Ráadásul éppen a kormányzati propagandában a támogatottként emlegetett kkv-kör, főleg a leghátrányosabb helyzetű régiókban, a kistelepüléseken működők, képtelenek kigazdálkodni ezt a bértömeg-növekedést. Alacsony jövedelmű falusi vevőkörük elsősorban kisnyugdíjas, közfoglalkoztatott vagy munkanélküli. Az ő jövedelmük mikor emelkedett 40 százalékkal? Egy kis matematika: a két számjegyű bérköltség-növekedés, egy számjegyű járulékcsökkenés és stagnáló vásárlóerő. Várom a példa kormányzati megoldását. És akkor még nem beszéltünk a 2019-es várhatóan szintén két számjegyű béremelésekről, a cafetéria-rendszer felszámolásáról, ami mind a munkáltató pozícióit és ez utóbbi persze a munkavállalóét is rontja. Egyébként még ezekkel a béremelésekkel is – a nettó keresetek vonatkozásában - Magyarország a régió országai között is sereghajtó.
